66. nap (05. 20. szerda) – Ha nyílik a bodza, már büdös az iskola
Ez a régi mondás a tantermen kívüli világban is érvényes – szerintem. Legalábbis ezt érzem a gyerekeken, hogy elfogyott a lendület. A tavaszi szünet rövid is volt, meg nagyon összefolyt ezzel az otthoniskolás világgal. Ahogy érzékelem a feladatok leadásának ütemét, talán csak a szombat az iskolamentes nap. Vasárnap is érkeznek feladatok. Persze, nem kellene vasárnapig várni az elkészítéssel, de a halogatás elég erős kísértés.
Máskor így év vége felé sok olyan dolog van, ami változatossá teszi az iskolai életet. Kirándulások, projektnapok, rendhagyó tanórák, személyes beszélgetések, játékok, versenyek, találkozók… Most meg már több mint két hónapja ugyanaz a ritmus.
Mi, tanárok is lassan feléljük a tartalékainkat. Kezd a készletünk – na jó, beszéljek a magam nevében :D - fogyatkozni a türelemből, lelkesedésből, kreativitásból. Egyre nehezebb megküzdeni azzal, hogy hiányzik a személyes kontaktus, az azonnali visszajelzés a gyerekek tekintetéből. Hogy néha azt hiszem, hogy magamban beszélek, mert akkora a csend a vonal túlsó végén.
Nem az a baj, hogy már mindegyik gyerek megszokta, hogy csak akkor kapcsolja be a mikrofonját, ha hozzászól az órához. Mert az sem volt vicces, amikor egyszerre több háztartás háttérzaja tarkította az órát. Bár tanárként érdekes információ volt az is, hogy milyen körülmények között kellene foglalkoznia némelyik gyereknek az iskolai munkával...
Azt még értem, hogy egy kisbabát nem lehet kikapcsolni, ha a családban éppen van egy olyan kicsi testvér. Azt, hogy porszívózni, falat fúrni, tévézni, hangosan zenét hallgatni, beszélgetni és közben „harsányakat hahotázni” miért éppen a virtuális tanórák idején kell, azt már nehezebben értem.
Semmiképpen nem akarok senkit bántani, és eszembe sem jut általánosítani. Konkrét helyzetekre és konkrét gyerekre gondolok, amikor ezt írom. És persze, csak egy-két eset volt tanóránként, de azért érdemes ebből a helyzetből is kiszűrni, hogy mit tudunk belőle tanulni. Azt mindenképpen, hogy a munkát érdemes tisztelni. A gyerekét is. A gyerekek teljesítményéhez kell, hogy érezzék, nemcsak a jegyek (vagy még az sem) fontosak a szülőknek, hanem az is, hogy ők dolgoznak a maguk módján, s a munka megbecsülést és tiszteletet és munkára alkalmas körülményeket érdemel.
Hihetetlenül nagy adathalmazt kapunk ezzel a karanténos helyzettel. Remélem, a gyerekek javára tudjuk majd fordítani a most szerzett információkat. Annyi biztatást tudok csak mondani, hogy a maradék időben tartsunk ki mindannyian. Vége lesz ám, hamarosan!