83. nap (06. 06. szombat) – Szabad örülni!

20200606.jpgVan olyan ember, aki a sajtban is csak a lyukat látja. Szomorú, elégedetlen, rosszkedvű. Próbálod jobb kedvre deríteni, látszólag elfogadja, amit mondasz, de minden mondata úgy kezdődik, hogy „Igen, de…”

Nyilván ennek is megvan az oka, ha valaki ilyen, ilyesmit tesz. Az alap az, hogy az én térképem nem alkalmas arra, hogy mást eligazítsak vele. Más embernek más rugóra jár az agya. Nem ismerhetem a valódi okait, mozgatóit a viselkedésének. Talán azért bünteti magát a negatív hozzáállással, mert olyan hiedelme van, hogy akkor már a büntetés letudva?

Miért büntetjük magunkat azzal, hogy kevésbé vagyunk jól, mint lehetnénk? Esetleg attól félünk, hogy majd kérnek tőlünk vagy irigyelnek, ha azt látják, hogy jól vagyunk? Lehet, hogy a panaszkodás a dicsekvés azon furcsa formája, hogy: - Lássátok, milyen nehéz nekem, s annak ellenére azért jutok valamire! Vagy magyarázkodás? Hogy igaz, hogy nem teszek meg dolgokat, de ne is várjon tőlem senki (még magam sem) többet, hiszen én olyan szerencsétlen vagyok, annyi bajom van.

Jobb lesz attól bárkinek is, ha folyamatosan szomorkodom, aggódom, felháborodom?  Igen, vannak az örök felháborodók! Lehet, hogy ez valójában jóemberkedés? Arról szól, hogy én olyan jó vagyok, hogy állandóan el kell ítélnem valami rosszat?

Milyen csillagállásnak kell létrejönnie ahhoz, hogy megengedjük magunknak azt, hogy örüljünk? Mire várunk? Mindig van valami árnyék, amire nézhetünk, ha éppen vacakul akarunk lenni. Mindig vannak olyan dolgok körülöttünk, de ha körülöttünk nincsenek, akkor vannak távolabb, melyek nem éppen tökéletesek – hogy finoman fogalmazzak. És csak akkor szabad örülni, ha minden tökéletes?

Legyen bármilyen háttere a túl gyakori rosszkedvnek, de fejletlenül hagyni az örömérzékelő képességünket jó nagy önkiszúrás. Sok kicsi sokra megy - az örömből is.