Ma nulla órától van érvényben a kijárási korlátozás. Furcsa érzés. Valami olyasmi, mint amikor a fényképész azt mondja, hogy most ne pislogj. Addig eszedbe se jutott volna. De így, hogy mondták, már elég nehéz megállni. Bent vagyok a házban napok óta, és eszembe sem jutott kimenni. Ma azonban ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy kilépjek a kapun. Jogkövető állampolgár lévén azért elolvastam a rendeletet, hogy milyen lehetőségeim vannak. Meg is találtam az „alapos indokok” között a rám érvényeset: „egyéni szabadidős sporttevékenység, szabadidős célú gyalogos közlekedés”. A lényeg, hogy ne találkozzam másokkal. Nos, ez itt elég könnyen megoldható. Szó szerint egy perc alatt kint vagyok a határban, ahol madár ugyan jár – láttam is többet –, de ember - meddig a szem ellát - egy sem volt.

Pár perc sétára van itt a közelben egy patak a lankás dombok alján. A rómaiak korában egy villaépület állt a partján. Évekkel ezelőtt gyakran kimentem ide. Egy ideje csak akkor járok erre, ha itt vannak az unokáim. De a ma délután remek volt kint a ragyogó napsütésben. Ültem a dombon, néztem a tájat, csend volt, nyugalom, tücskök, szajkók, lepkék s a tavaszi vadvirágokon mézelő rovarok. Arra gondoltam, hogy a patakparti villában is lakhatott egy asszony, aki talán éppen úgy ült a tavaszi napsütésben, ahogy én. Ha tudta volna – ahogy most én tudom –, hogy mi zajlik körülötte a látóhatáron túl is, mit tehetett volna? De nem is hiszem, hogy sokat tudott azokról az eseményekről, melyek bekerültek a történelemkönyvekbe.

Úgy képzeltem el őt, hogy nyilván egyszerűen gondolkodott.  Azért vállalt felelősséget, amire hatással tudott lenni. Lehet, hogy keresztény volt, hiszen a villája a pécsi ókeresztény emlékek korában állt itt.  Ha így volt, lehet, hogy életét Istenre bízta, s hála volt a szívében mindazért, amije van.  Akárhogy is, nyilván nem vette a vállára az egész világ gondját, csak a rá eső részt. Miért is tett volna máshogy? Változott volna valami attól, hogy ő azon aggódik, mit tesz a császár, s merre fordul a történelem kereke? Mi már sokkal jobban rálátunk a térben, időben tőlünk messzebb lévő dolgokra. De tenni most is csak azért tudunk, amit elérünk. Aggodalomból is elég lenne a ránk eső rész. A lankás domboldalak ezerhatszáz éve éppen úgy ragyogtak a tavaszi napsütésben, mint ma, s gondolom, így lesz ez ezután is még sok száz évig.