Vannak váratlan nehéz helyzetek. Vagyis olyanok, melyeknek esetleges bekövetkeztéről tudunk, csak valahogy mégis elássuk a tudatunkban, nem gondolunk rá. Ilyen, mondjuk, amikor valaki rosszul lesz a környezetünkben.

A tanárképzésnek nem volt része, hogy egészségügyi alapismereteket tanuljunk. No jó, én nagyon régen jártam a tanárképzőre. Volt valami tárgyunk, ahol elvileg lehetett volna ilyenről szó, de ezt nagy lazán csak „budiásás” órának hívtuk, mert az volt az ott elhangzottak között a maradandó információ, hogy az iskola épületétől hány méterre lehet vécét ásni. (Igen, pottyantóst!) De ehhez hozzátartozik, hogy ez még a múlt században, a hetvenes-nyolcvanas éveinek fordulóján volt. Aztán amikor kezdő tanárként az órámon kapott epilepsziás rohamot egy gyerek, rohantam segítséget kérni. Szerencsére minden tantestületben vannak olyan kollégák, akik komolyabban értenek az elsősegélynyújtáshoz.

Az mindenesetre fontos, hogy a pánikot mindenképpen kerüljük el. És tudnunk kell, mindig mindenre van szakember. A tanárnak is vannak kompetenciahatárai. Ha orvosi probléma adódik, orvost kell hívni. Mondjuk, a digitális munkarend nem túl sok előnye között ezt azért megemlíthetjük. Ilyen gonddal az elmúlt hónapokban nem kellett szembesülnünk.

Annyi azért minden körülmények között nagyon fontos, hogy legyen arra taktikánk és stratégiánk, hogy a pánikot elkerüljük. Tippeket erre nehéz adni, mert ahányan vagyunk, annyifélék a reakcióink. Viszont az fontos, hogy megismerjük magunkat erről az oldalunkról is, s higgyünk abban, hogy tudunk hasznosan változni, ha erre van szükség. Az „én ilyen vagyok, nincs mit tenni”, csak egy nagyon kártékony korlátozó hiedelem.