Vannak nagyon nehéz pillanatok, amikor fogalmunk sincs, hogy mi lehetne a megoldás. Már régen nincsen uralmunk alatt a helyzet. Sok összetevős gubancok is adódhatnak. Van, hogy több a nehézség, mint amennyit elbírunk. Attól függ, hogy ki milyen beállítottságú, nehezebb és könnyebb is lehet számára segítséget kérni és elfogadni azt. Akárhogy is van, ez nagyon emberi dolog.

Persze, az a legjobb, ha sikerül megelőzni a bajt. A halogatás, a struccpolitika nem megoldás. Van az úgy nevezett „szándékos vakság”. Az, amikor tudván tudjuk a lelkünk mélyén, hogy mivel állunk szemben, s még azt is, hogy mit kéne tenni, de reménykedünk abban, hogy valahogy csak el tudjuk kerülni az elkerülhetetlent. Hogy az velünk nem eshet meg. A mi gyerekünk biztosan nem…, a mi párunk, apánk, anyánk, barátunk, barátnőnk…, na, ő aztán soha!

És most korántsem azt mondom, hogy ítélkezzünk. Sőt, éppen az ellenkezőjét! Ítélkezés nélkül szorgalmazzuk a megoldást, akkor is, ha nehéz belátni, hogy muszáj cselekedni. És aztán vannak súlyosabb esetek is, amikor tűrjük az ismerős nehezet, mert az ismeretlen másmilyen helyzet még félelmetesebb.

Már írtam arról, hogy az ember nem azonos a viselkedésével. Ez egy nagyon fontos alapelv. Akárki akárhogy is…, az embert nem ítélem el, nem ítélem meg, de az engem bántó cselekedeteket nem vagyok köteles tűrni. Sőt, köteles vagyok nem tűrni. A határainkat mindenki köteles tiszteletben tartani mindig, minden körülmények között. És a határsértésre nem megoldás, ha én is azt teszem.

Mindig lehet máshogy, mindig van megoldás. Ha az én térképemen már nincs is járható út, az nem jelenti azt, hogy tényleg nincs. Hiszen a saját határaink nem azonosak a világ határaival. Olyan ez, mint amikor az egész körte benne van a pálinkás üvegben. Se beletenni, se kivenni nem lehet. Mégis van olyan megoldás, hogy ott legyen…