Nem gondoltam, hogy a trianoni évfordulóról fogok ma írni. Pedig a családom révén is érintett vagyok a témában. Édesanyám a délvidéki Zentáról származik, ez a város ma Szerbia területén van. Édesapám családja felvidéki, a Pozsony megyei (nem a Pest megyei) Taksonyon (Taksonyfalván) született és élt 23 éves koráig, az 1947-ben történt kitelepítésig, amit csehszlovák-magyar lakosságcserének neveztek.

És erre ma délben a rádióban – számomra teljesen váratlanul – a taksonyi templom harangja szólalt meg, az a harang, melynek hangját apám és a nagyszüleim annyiszor hallották. Egész emlékfolyamot indított el bennem ez a harangszó. Délután meg itt a faluban volt emléktáblaavatás, ökumenikus istentisztelet és Rudán Joe koncert az évfordulóra emlékezve…

Én nem az iskolában tanultam Trianonról. Sőt, az iskolában nem tanultam róla. Csak a történelemszakon a főiskolán, ahol a tanárunk bátor kiállása, és ahogy ő mondta, szakmai tisztessége kellett ahhoz, hogy ne az Osztrák-Magyar Monarchia széthullásáról, hanem széttöréséről beszéljen. Igen, akkor a nyolcvanas évek legelején.

A személyes családi emlékektől a történelmi tanulmányokig lehetne sok mindenről beszélni ebben a témában. Bátran. (És gyáva meghunyászkodással is, mert vannak, akik csak így merik.) Mert az őszinteséghez bátorság kell. Mert a sebeket megörököljük, és a sebeket tisztítani fájdalommal jár, de ez kell a gyógyuláshoz. Miért kéne bármit is elhallgatni? Ami az őseinkkel történt, az velünk is történt. Generációkon át visszük a traumákat. Az utóbbi időben kedvencemmé vált Orvos-Tóth Noémi, aki az Örökölt sors című könyvében ír arról, hogy mennyire hatnak ránk a még elhallgatott családi dolgok is. És a megértésük mennyire fontos lehet ahhoz, hogy megértsük önmagunk…

Nyugalmat lelni csak egy szinttel feljebb lehet. Igazságot tenni, ítéletet mondani nem a mi dolgunk. Viszont a megértés fontos. Ez kell az elfogadáshoz, az elfogadás pedig a tovább lépéshez.

Így lehet a veszteségből nyereség, a fájdalomból remény, a reményből öröm. A múltból jövő.