Ez a szó a legújabbkori szóalkotás terméke. Még a helyesírásellenőrző sem fogadja el helyesnek, és A magyar helyesírás szabályainak tizenkettedik kiadása sem tartalmazza. De ha a Google-ban rákeresünk, ezt kapjuk: „Nagyjából 166 000 találat (0,43 másodperc)." Ha itt elkezdünk nézelődni a találatok között, többféle meghatározással találkozhatunk. Ezek között „az önmagamra fordított minőségi idő” az, ami számomra legtöbbet mond. Bár ezzel sem vagyunk sokkal beljebb, mert mi is az a „minőségi idő”? Semmiképpen nem az, hogy számomra kellemesen töltöm az időm. Sokkal inkább jelenti azt, hogy csendben maradok, hogy meghalljam a lelkem szavát.

Kikapcsolok mindent. Megállok, elcsendesedem. Elkezdek befelé figyelni. Kemény dolog. Egyből nem is megy mindenkinek. Akár félelmetes is lehet, hiszen a belső csendben a valós önmagamat találom. Bátorság kell hozzá. Mi van, ha aki ott belül vagyok, nagyon nem olyan, mint a vágyott énképem? Tudom szeretni azt az embert, aki a csendben visszanéz rám? Ki szeresse, ha én sem tudom? Aztán mi bajom vele? Az első ember, akiért felelősséggel tartozom, én magam vagyok. Hogyan érthetnék meg bárkit és bármit, ha nem vagyok hajlandó önmagam megértésére. De megérteni csak azt tudom, amit ismerek. Lehet, hogy ez az énidő nem is olyan újkeletű dolog?  Már az ókorban a delphoi jósdán ez a felírat állt: Gnóthi szeauton - Ismerd meg önmagad.

Szeretni annyit tesz: jót akarni, teljes szívvel elköteleződni a szeretett személy kibontakozása, kiteljesedése mellett. Azért tenni, hogy az lehessen, aminek Isten megálmodta őt. (Biztos vagyok benne, hogy engem is, téged is, és mindenkit remeknek álmodott!) Önmagamat szeretni annyi, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, hogy az lehessek, aki lehetnék. Szeretni azt tudom valójában, amit ismerek. Ezért (is) fontos az önismeret. Az önismerethez meg kell, hogy időt szánjak önmagamra. Minőségi időt. Csendben. Nos? Vélemény? Énidő?