Hatodikos koromtól sok éven át nyaranta diákmunkás voltam egy állami gazdaságban. Az első években az volt a munkám, hogy címkéket írtam a vetőmagos zsákokra. A címkén a legfontosabb információk szerepeltek a zsákban lévő vetőmagról. Maximum 250 zsákra került ugyanolyan címke még azonos tartalom esetén is, gondolom azért, mert ekkora mennyiség volt még átlátható.

Mindez arról jutott eszembe, hogy egyre jobban zavar, ha azt hallom, hogy címkéket ragasztunk egymásra. Egy-egy jellemző alapján azonos csoportba kerülhetnek emberek, s azok aztán a (vélt!) közös jellemzőjük alapján megkapják a címkéjüket. Könnyen pattannak a jelzők, hogy milyenek pl. a hatvanasok, a túlsúlyosak, az ilyen vagy olyan autóval járók… csak hogy olyasmiket mondjak, ami nem esik az érzékeny kategóriákba. Vagy mégis?

Nem, nem vagyunk egyformák akkor sem, ha azonos évben születtünk, vagy a ruhaméretünk, esetleg az autónk márkája és évjárata egyezik meg. De még akkor sem, ha bizonyos jellemzők alapján ilyen vagy olyan „oldalinak” gondolhat minket bárki, vagy aszerint ítél meg, hogy ő mit gondol arról az „oldalról”, egy vallási felekezetről vagy focicsapatról.

Néhány felszínes információ alapján véleményt formálni valakiről előítélet. Aztán meg – ráadásul ez alapján - egy zsákba tenni embereket, mint a vetőmagot, dőreség. Az ember „kissé” komplikáltabb, mint egy szem búza.

És ez nemcsak akkor igaz, ha negatív egy előítélet. Mert az előítélet pozitív is lehet. Ez pedig a csalódások melegágya.

Ki tehet arról, ha csalódunk valakiben? Azt mondanánk elsőre, hogy hát az, akiben csalódnak, ki más? Tényleg? A tanárnénikről általában feltételezik, hogy szépen tudnak énekelni. Tehetek én erről? Ha előfordulna, hogy olyan kellemetlen helyzetbe hoznám magam, hogy mások füle hallatára énekelni kezdek, lehet, hogy többekben jócskán sérülne a rólam alkotott (képzeletbeli) kép…

Persze van olyan, hogy szánt szándékkal megtévesztenek, átvernek minket. De még ezekben az esetekben is leggyakrabban az előítéletre hajlamos természetünket használják ki a csalók. Elhiszünk valamit, mert úgy hinni jó nekünk.

Az emberek, bár tartoznak különböző csoportokhoz, mégis egyedi és megismételhetetlen személyek. Mindannyiunknak saját térképe van a világról, ami nem azonos másokéval. Tudjuk jól, hogy mit okoz a kollektív bűnösség kimondása. A kollektív ilyenség és olyanság kimondása sem annyira vicces.

Mégis van alapja annak, hogy véleményt mondjunk, mert vannak értékek, melyeket magunkénak vallunk, de ez nem abból derül ki, hogy mit mondanak rólunk, de még abból sem, amit magunkról mondunk. Az értékeink úgy öltenek testet, hogy mit teszünk és hogyan.

Szerintem jó, ha őszintén és a lényeget tekintve kíváncsiak vagyunk egymásra, és nem az innen-onnan aggatott címkék alapján mondunk véleményt. És ha az értékeink alapján ügyek mellé állunk, akkor az ügyek adnak rólunk tájékoztatást, s ez legalább valami, nem úgy, mintha a címkék tennék ugyanezt.