Ez jutott eszembe, amikor ma délután a Sparban megláttam, hogy akciós az élesztő. Igaz, a félkilós kiszerelésű, de akciós! Az élesztő! Csak hetekkel ezelőtt volt, amikor nagy nehezen több mint duplájáért tudtam szerezni egyet, s akkor madarat lehetett volna fogatni velem. Éppen ezen merengtem, meg a dolgok múlandóságán, amikor odalépett hozzám a biztonsági őr. Először azt hittem, hogy rám szól, hogy miért fényképezek az üzletben, de ennél rosszabb történt. :)  Megkérdezte, hogy melyik korosztályhoz tartozom… Hát igen, minden elmúlik egyszer. Az is, hogy a még fiatalabb korosztályhoz tartozónak néznek, bár még van ebből a kategóriából bő négy évem. Legyek őszinte! Rosszul esett. De ez az érzés is elmúlik. Vagyis már el is múlt. Most már csak a tanulságát szeretném levonni, ahogy ezt írom.

Mire jó az, hogy kit hány évesnek néznek? Aztán miért baj, miért rossz, ha idősebbnek gondolnak a koromnál? Miért értékesebb fiatalabbnak látszani? Azt szokták mondani, hogy mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát. No, ez nálam nagyon változékony. Ez alapján néha ezerévesnek mondhatnám magam, de legtöbbször azt várom, hogy annyit bírjak, mintha úgy 45 lennék. Az már nem fiatal, de még mindent kell, hogy bírjon – gondolom én magamról.

Furán viszonyulunk az életkorhoz. Nincs ez mindenütt így. Soha nem felejtem el, hogy ezelőtt harminchárom évvel Pekingben beszálltunk egy taxiba, a sofőr odafordult a férjemhez, s azt mondta neki, hogy „Milyen szép felesége van, hány tavaszt ért meg?” No, ez akkor nagyon furán hatott. De lehet, hogy ő is öregnek gondolt, csak így fejezte ki magát. Viszont keleten nem akkora gáz öregnek lenni – azt hiszem. Ha úgy lenne, nem lenne annyi történet a bölcs öregekről.

Végül is azt hiszem, a megoldás ott van - ami a minap is eszembe jutott -, hogy az a fontos, az elszállt évek teltek-e vagy múltak. És ez teljesen független attól, hogy mit gondol bárki bárhol az életkorunkról. Az mindenkinek a sajátja. A többi csak előítélet, mint annyi minden más. Kicsit fárasztó, ha meg kell küzdeni vele, de ez van.

Régen nincs már az a világ, hogy elértél valamit, „vagy valaki”, s az majd támaszodul szolgál. A legtöbb esetben és helyzetben naponta arra kényszerülünk, hogy újra és újra kijelöljük a helyünket még a saját közegünkben is. Akár még a saját tanárinkban, az osztályokban, s rendre a szülői értekezleteken. Mert minden elmúlik egyszer?