Most az igényesség és az apró örömök képessége jár a fejemben. A kettő így együtt, az, hogy megférnek-e, hogyan férnek meg ezek egymás mellett.

„Aki a kicsit nem becsüli, a sokat nem érdemli.” Ez az egyik közmondás, amit sokat hallottam gyerekkoromban. Akkoriban nem voltam oda érte, mert általában akkor hallottam, ha valamiből kisebbet, kevesebbet kaptam, mint szerettem volna, s legörbült a szám. De most ennyi évvel a hátam mögött mégis jónak tartom ezt a népi tapasztalatot. Nem azért, hogy elégedjünk meg a lehetőnél kevesebbel, hanem azért, hogy ki tudjuk magunkban fejleszteni az öröm képességét.

Most úgy látom, hogy elég nyomorúságos dolog az, ha valaki csak a nagy és hibátlan (van ilyen egyáltalán?) dolgoknak tud örülni.

Az örülni tudás egyfajta képesség. Egy fejleszthető képesség. Egyáltalán nem arról szól az apró örömök képessége, hogy alább adnánk, mint amennyire kellene. Sőt. Számomra sokkal inkább jelenti a lehetőségeink kimaxolását. Az örömök erőt adnak. A kicsi örömök is. S ha jó erőben vagyunk, akkor jobban is tesszük a dolgunkat, szebbnek is látjuk a világot. Így újabb örömökre találhatunk. Jó az, ha jobban vagyunk. Jó az, ha sikerül úgy tekinteni a világra, hogy egy felfelé vivő spirálba kerüljünk.

Nagyon sokszor találkozom azzal, hogy leszólnak dolgokat. És nagyon sokszor azt érzem ezekben a leszólásokban, hogy az illető igényesebbnek akar látszani, mint amennyire valójában az. Meggyőződésem, hogy a megszóláshoz, leszóláshoz nem ok kell, hanem szándék. Mindenben lehet hibát találni. S aki keres, talál – hibát is. Hiszen a tökéletesre csak törekedhetünk, és attól még törekedhetünk rá, hogy útközben is képesek vagyunk az örömre.

Szóval úgy gondolom, hogy az igényesség és az apró örömök képessége két külön dolog. Érdemes külön kezelni őket. Jobban járunk.