69. nap (05. 23. szombat) – Banánréce és manóbolygó

20200523.jpgNégy és fél éves kisunokám nagyon szereti az állatos könyveket, és most van egy másik kedvence is, mely az űrről szól. Innen van a két szó, melyeket címül választottam. A mandarinkacsa képéhez érve a könyvében lelkesen közölte, hogy ez a banánréce, az űrös könyvében pedig a törpebolygókat illette a manóbolygó névvel. A könnyem kicsordul, annyira aranyos! Egy kisgyereknél ragyogó mosolyt csal az arcunkra, és büszkeség dagasztja a nagyszülői keblünket, hogy milyen kreatív nyelvhasználó az unokánk.

Majd ha nagyobb lesz, és hasonló kreativitással hidalja át, ha valaminek a pontos neve nem jut eszébe, az iskolában már nem biztos, hogy ekkora lelkesedésre talál. Az egyik örök emlékem szülői szerepemben, amikor a fiam (a fent nevezett unokám édesapja) kilencedikben az eszközhatározó neve helyett véletlenül tárgyhatározót mondott. Miért is ne lehetne rokon értelmű szóval az eszköz helyett tárgyat mondani. Na jó, nem lehet, de nem akkora baj ez, mint amekkorának annak idején a fiam tanára látta – aki nem tudta, hogy kollégája vagyok, ráadásul magyarszakos – , és kioktató hangon elkezdte mondani, hogy tudja, anyuka, vannak a mondatrészek, van az állítmány, az alany, a tárgy és vannak határozók. De olyan, hogy tárgyhatározó, nincsen… Közel húsz év távlatából is elkezd felfelé kúszni a vezérhangya a gerincemen, amikor ez eszembe jut. Mekkora hibákat tudunk elkövetni tanárként is!  Ha akkor a kolléga egy kicsit másként áll hozzá, a fiammal akár nyelvtan OKTV-t nyerhetett volna. De nem kreatív szótévesztésként fogta fel a helyzetet, hanem dramatizálta, s ezzel igencsak rossz sínre tette a tanár-diák viszonyt, amit a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudtam (pedagógus)szülőként korrigálni.

Azóta is nagyon sokat gondolok arra, hogy mennyit tudunk ártani a legnagyobb jóindulattal, ha nincs bennünk a kellő rugalmasság és kíváncsiság, hogy vajon miért éppen így fejezi ki magát az a diák, vagy akárki más a környezetünkben, és csak az a jó, és csak úgy a jó, ahogy mi gondoljuk, mondjuk. Hány és hány gyereknek megy el a kedve az iskolától, de egyes tantárgyaktól mindenképpen, ilyen élmények hatására.

Lehet, hogy elindítom a kollégák körében a „Banánréce mozgalmat”, amely arra lesz hivatott, hogy erre a jelenségre hívja fel a figyelmet. Hát ez lenne igazi elégtétel a hajdani fantáziátlan kolléga viselkedése miatt! :D  No meg az is sok kincset felszínre hozhatna, ha abból kezdenék gyűjtést a kollégák körében, hogy szülőként milyen élményeik voltak a gyermekeik iskolájában. Lehet, hogy egy ilyen gyűjtemény nagyban hozzájárulhatna a magyar köznevelés már nagyon várt megújításához.