Persze, kinek nincs? Vagy van, akinek nincs? Jó neki! Jó neki? Érdekes dolog ez. Már egy ideje gondolkozom rajta, hogy is van ez. A lelkiismeret nagyon fontos. Nélküle tragédia van. Állítólag a pszichopaták azért pszichopaták, mert náluk ez a rendszer defektes… vagy valami ilyesmi…  

A lelkiismeret az ember felett állóhoz méri a dolgokat, ez már az Isten, a Felsőbb Erő szintje. Hiszen a mércém nem lehet a másik ember ítélete. Mércének csak az való, ami felettünk áll. A másik ember véleménye csak egy vélemény. Az, hogy valami egy méter-e, az nem attól függ, hogy szerintem vagy szerinted mennyi az egy méter, de attól sem, hogy mit mond arról valami tekintélyszemély. Az egy méter akkor egy méter, hogy éppen akkora, amekkora a méter etalonja.

Messzire vezetne, ha most mélyebben belemennénk ebbe a témába. És valójában nem is erről akarok írni, hanem sokkal inkább arról az érzésről, ami lelkiismeret-furdalásnak álcázza magát, de igazából valami más. Azt hiszem, közelebb járunk az igazsághoz, ha inkább szorongásként azonosítjuk. Szorongás attól, hogy nem felelek meg valakinek.

Viszont ebben az esetben szó sincs Istenről, Felsőbb Erőről, Etalonról… hiszen „az hagyján” lenne! Mert Isten szeret, nem tagad meg, nem taszít el, hanem jót, igazi jót akar nekem, akkor is, ha Felsőbb Erőnek hívjuk. Ő nem félelmetes. A félelmetes máshonnan származik. Emberi ítélet van benne. Valami olyasmi, hogy nem fogadnak el, megszégyenítenek, nevetségessé válok. Ki fognak közösíteni. Magamra maradok. Mit szól anyám, apám, bármelyik családtagom, lehet az a gyerekem is… No meg a kollégák és a szomszédok. És bárki… És főként azok, akik a „lelkiismeret-furdalás” keltésének a mesterei. Ezt az érzést mint egy pórázt fonják a nyakunkba, s azon keresztül rángatnak. Abba az irányba húznak, hogy úgy viselkedjünk, ahogy nekik tetszik. Mert különben… És egyébként is, milyen ember vagyok akkor, ha…

Éppen ezért az az érzés, ami egy másik ember és nem valami magasabb érték körül forog, az bizony – szerintem – nem lelkiismeret-furdalás. Az szorongás. Megformálatlan félelem valami emberitől.

Örök emlékem az a pillanat, amikor először kimondtam magamban: „Ha jó vagyok Istennek, akkor legyek már jó „ennek az embernek” is… Az „ennek az embernek” helyett egy konkrét név van eredetileg, de ezt most nem írom le tekintettel a személyiségi jogokra. No meg, be is helyettesíthetjük az éppen aktuális lelkiismeret-furdaláskeltőnkkel. (Akkor is, ha ilyen szó nincs is! :D)