A hiedelmeink – az életünk során véletlenszerűen, sokszor teljesen alapok nélkül, és akár a józan ésszel is ellenkező meggyőződéseink – alapvetően befolyásolják a döntéseinket, a viselkedésünket, viszonyulásainkat a dolgokhoz és az embertársainkhoz. Persze a hiedelmek nagyrészt a neveltetésünk termékei, de az utunk során bárhol szert tehetünk néhányra.

Azzal kapcsolatban a legtöbb embernek van egy csokorra való hiedelme, hogy mennyit kell elviselnie, mi az, amit neki magának kell megoldania, s mi az, amihez segítséget kellene kérnie. A hiedelmekben az a legdurvább, hogy hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy az a „normális”, ahogyan mi gondoljuk, s a többi „normális” ember mind úgy gondolja (pedig dehogy!), akinek meg más a meggyőződése, annál valami hiba van, rá még véletlenül sem szeretnénk hasonlítani.

Ezért nagyon nehéz a hiedelmeink ellenére cselekednünk. Vannak támogató és korlátozó hiedelmeink egyaránt. A támogató hiedelmeink, ahogy a nevük is mondja, a segítségünkre vannak, a korlátozók pedig meggátolnak valamiben. Sok esetben ez a magyarázata annak, hogy ugyanabban a helyzetben valaki boldogul, a másik meg nem. Attól függ, hogy ki mit gondol arról, hogy valamit éppen „lehet”, vagy „nem lehet”, megteheti, vagy neki azt nem szabad, mert…

Szóval nagyon erősen befolyásolnak bennünket a hiedelmeink abban a tekintetben is, hogy kérünk-e segítséget, vagy mindent magunk akarunk megoldani. Ez a kérdés a tanári pályán nagyon sokszor és élesen felvetődik. (Szülőként is érdemes erre figyelni.) Meddig terjednek a kompetenciahatáraink? Mi a dolga a tanárnak, mi a szülőnek, mikor és hogyan lépjen be a családsegítő, az iskolaorvos, a pszichológus, ne adj’Isten a rendőr.

A szaktanácsadói munkám során van, hogy szembesülök azzal, hogy – hiába vagyok coach, meg családpedagógiai mediátor – a felvetődő kérdés kívül esik a kompetenciahatáraimon. Vannak olyan esetek, amikor pszichológushoz vagy pszichiáterhez kell fordulni. Nos, ez elég gyakran kemény dió. A „nem vagyok én bolond, hogy dilidokihoz menjek” nézőpont sajnos még mindig jelen van a közgondolkodásban. Ha fáj a fogam, fogorvoshoz megyek, ha normális frizurát szeretnék, elmegyek a fodrászhoz. Ezek szakmák. A művelőjük ezt tanulta, és nem szégyen, ha nem tudom kezelni a kilyukadt fogamat, de még az sem, hogy nem tudom levágni rendesen a saját hajam. Miért lenne szégyen, ha akkor kérem szakember segítségét, amikor a pszichés dolgaimban van nehézségem. Merjünk segítséget kérni! Ha ez nehéz, érdemes a hiedelmeinkre figyelmet fordítanunk. Majd beszélek még erről is.