Felmentem ma az üres osztályba, bekapcsoltam a táblát, s ezt írtam rá:

„Kedves Gyerekek és Kollégák!

Az elárvult osztály és a tábla visszavár. S a tábla közben reménykedik is, hogy ebben az otthonülős utazásban mindannyian sokkal jobban megismerjük az ő vadregényes szülőföldjét: a DIGITÁLIS VILÁGOT.

Hát, igen! Nagy utazás ez! Váratlanul indultunk útra. Csak gyorsan összekapkodtuk a cuccainkat, s máris megyünk. Nagy hirtelen, semmi térkép, semmi útiterv. Cél van. Az út céllá vált. Az a cél, hogy ezen az utazáson minél több kincset gyűjtsünk. Együtt, közösen diákok, szülők, tanárok. Eddig soha nem látott dolgokkal szembesülünk a való világban is. A beláthatatlan virtuális világ meg csak úgy zúdítja ránk a hatalmas tömegű információt. S lépten-nyomon elfog a kísértés, hogy teret engedjünk az ismeretlentől való félelemnek. Még szerencse, hogy nincs időnk az önsajnálatra. Meg minek is. Helyzet van. S ha „helyzet” van, mindig az jut eszembe, hogy arra akarok koncentrálni, hogy a legjobbat hozzam ki ebből. Ha majd utólag visszagondolok, szeretnék magamra büszke lenni. Mert minden helyzet elmúlik egyszer. Emlék lesz belőle. A kérdés, hogy milyen emlék. Milyen érzés lesz majd mellette? Szégyenkezni nem szeretnék. Sokkal jobban azt, hogy az adott kihívás erőforrássá váljék.