Jó tíz éve alakítottam ki azt a szokásomat, amit „önterápiás fotózásnak” nevezek. Ez azt jeleni, hogy minden nap igyekszem egy olyan fényképet készíteni, amely a napom egy örömteli pillanatát örökíti meg vagy arra emlékeztet. Talán Gyökössy Endre háromsoros versével magyarázható leginkább, hogy miért csinálom ezt évek óta

„Árnyék mögött fény ragyog,
Nagyobb mögött még nagyobb,
S amire nézek, az vagyok.”

Szóval, „amire nézek, az vagyok”. Minden, amivel kapcsolatba kerülök, hat rám. Az, hogy mi jut eszembe, azt nem tudom szabályozni. Azt viszont igen, hogy melyik gondolatomnál időzök el, s melyiket engedem azonnal tovább.  (Vagy ha makacsabb, akkor egy sokkal jobbal tudatosan kiszorítom.)  Éppen úgy, mint arra sincs ráhatásom, hogy ki megy el az ablakom vagy az ajtóm előtt, de hogy közülük kivel állok le beszélgetni, az már tőlem függ. (Meg az is, hogy kit engedek be a lakásomba.) Amin gondolkodunk, amiről beszélgetünk, az a téma vagy épít bennünket vagy leépít. Vagy hozzáad valami jót a napunkhoz, vagy elvesz belőle. Akkor érzem jól magam, ha jobb nekem. :D  Micsoda megállapítás! És mégis hányszor belesétálunk abba a csapdába, hogy önként adunk a jókedvünkből. Pedig a derű, a derűs nézőpont nagyon fontos erőforrás. Szükségünk van rá, főként nagyobb kihívások idején. Megengedhetjük magunknak akkor is, ha kevés okunk van rá. De titokban azt is elárulom, hogy sokkal több okunk van a derűre, mint gondolnánk. Iskolánk néhai fűtőjétől (Isten nyugosztalja) tanultam egy „népi bölcsességet”. Arra a kérdésemre, hogy: „Hogy van?”,  az volt a válasza, hogy: „Volt ez jobb is, az sem tetszett.” Törekszem rá, hogy ezt ne kelljen mondanom. Köszönöm, BL., ezt a mondást. Emlékemben úgy él tovább ez az egyszerű kis poén, mint egy komoly figyelmeztetés, tanítás.