Véget ért az első tanítási hét a virtuális iskolában. Érzelmek kavalkádja zúdult keresztül rajtunk. Nem könnyű elfogadni, hogy a többévtizedes rutin most kevés. Jócskán ki kell lépnünk a komfortzónánkból. Bár nagyon igyekeztem ez alatt az öt nap alatt, mégis megkísért az önvád, hogy nem jutottam sehova. Pedig dehogynem! „A tízezer mérföldes utazás is egyetlen lépéssel kezdődik”, ahogy a kínai bölcsesség tartja, s ezt az első lépést márpedig megtettük.  S ha már a kínaiaknál tartunk, akkor eszembe jut egy jó írás, amit tegnap olvastam vírus-fenyegette napjaink kapcsán https://hvg.hu/pszichologiamagazin/20200319_L_Stipkovits_Erika_A_koronaviruskrizis_utan_mas_emberek_leszunk - Itt említi a szerző, hogy van egy kínai írásjegy – ( valószínű ez lesz az:  危险 ) – mely a veszély és az esély egybefoglalásával fejezi ki a krízis fogalmát. Elgondolkodtam rajta, hogy mennyi nehézségen, krízisen jutottam már túl az életem során. Tehát képes vagyok erre. A hajdani kríziseim mára erőforrásaimmá váltak. Úgy szoktam emlegetni a legkeményebbeket, hogy soha nem „iratkoztam volna be” arra a „tanfolyamra”, de ha már elkerülni nem tudtam, kihoztam belőle annyi jót, amit másból nem tudtam volna. Nos, itt egy újabb lehetőség… :) 

Ja, és ma volt a napéjegyelőség. Holnap már a világosság lesz a több.