Második hete „tapossuk” a digitális tanterem „padlóját”. Szépen gyűlnek már a tapasztalatok. Először azt láttam, hogy mi, tanárok emberfeletti munkával elkezdtünk azon dolgozni, hogy milyen tananyagokat és hogyan használjunk a tantermen kívüli életünkben. Egy hét alatt rengeteg ötlet, megoldás, program vált elérhetővé, ismertté. Köszönet érte. Nem volt egyszerű, de találtunk csatornákat is, melyeken keresztül ezeket a gyerekekhez el is lehet juttatni. Ma azonban egy új dolog került a figyelmem középpontjába: a kapcsolat. Az, hogy mennyire fontos ez a „tantermen kívüli oktatás” során is. Azt hittem, egyszerűbb és egyértelműbb ez a gyerekek - s Uram bocsá’-, a szülők számára is. A tanítás-tanulás csak úgy működik, ha megfelelő kapcsolatban vagyunk. Már tudom, hogy ez nem megy magától, ebbe komoly munkát kell fektetni.

Azt hiszem, nagyon sok minden az életünkben a kapcsolataink minőségén áll vagy bukik.  Van egy bibliai történet, amely a jeruzsálemi Beteszda fürdőnél játszódik, melynek időnként megmozdul a gyógyító vize, és aki az ott várakozó betegek közül elsőként a vízbe lép, meggyógyul. Van ott egy béna ember már harmincnyolc éve. Egyszer, mikor Jézus odamegy hozzá, a béna elmondja neki, hogy azért vár itt már olyan régen, mert „nincs embere”, aki a vízhez vinné, amikor az megmozdul. Nincs embere, nincs kapcsolata, aki segítené őt az áhított gyógyuláshoz. Olvastam egyszer valahol, hogy azok jutottak túl megerősödve a kríziseiken, akiknek „volt emberük”, volt valaki, akire számíthattak a nehéz időkben. Ez az elzárt életmód most erre nagyon rávilágít. Van sok tudásunk, jó szívünk, amit akár meg is oszthatunk, van csatornánk is erre, a kérdés „csupán” az, hogy a kapcsolataink milyenek. Akarunk-e, tudunk-e igazán kapcsolatba kerülni egymással? Akarunk-e, tudunk-e egymás „emberei” lenni, akire lehet számítani krízis idején…? Tudjuk-e azzal kezdeni, hogy adunk, vagy csak arra várunk, hogy kapjunk már valamit?