Lassan vége ennek a szokatlan húsvétnak. Az azért nehéz, hogy nem tudtam magamhoz ölelni az unokáimat. De legalább láttam őket a technika segítségével. Igyekszem ezt szem előtt tartani, hogy milyen nagyszerű lehetőségeket kapunk az internet révén. Ma délután néhány óráig szünetelt a szolgáltatás, jól meg is zavart. Már annyira természetes, hogy fenn lehetünk a világhálón, mint hogy van elektromos áram a lakásunkban. Aztán ha egy műszaki hiba miatt szünetel, akkor győzünk gondolkodni, hogy mihez is fogjunk. Mert ugye, ha nem lehet porszívózni, akkor majd kivasalunk… Ja, mégsem. J Gyerekkoromban a tudományos-fantasztikus filmek világában létező „videótelefonálás” a hétköznapi valóságunk része lett. Láthattam az unokáimat, megnézhettem, hogy mit kaptak a nyuszitól, még „együtt is játszhattunk” egy kicsit. Nekik ez sokkal természetesebb, mint nekem. A húsvéti szertartásokon való személyes részvétel szintén hiányzott, ugyanakkor lehetőségem volt választani, hogy a virtuális térben melyik templomba térjek be. A vatikáni szertartások éppen úgy elérhetőek voltak, mint a saját egyházközségünkben zajlók. Szeretnék eléggé hálás lenni mindezért. Úgy vagyunk távol, hogy közel lehetünk. Erre gondolok, ha véletlenül elnyaffintanám magam

Aztán meg van még egy nap tavaszi szünet is! Holnap még feltétlenül szünidős programra van szükségünk. Fontos, hogy meg lehessen különböztetni a napjainkat. Még a pszichowellness-iskolában is csak pszichowellness van szünetben. Iskola meg a maga idejében.