Tizenhárom éve nyár végén majdnem meghaltam. A félrediagnosztizált vakbélgyulladásomból kiterjedt hashártyagyulladás lett, és csak többórás életmentő műtéttel tudtak visszahozni a kapujasincs átjáróból. Eléggé emlékezetes élmény volt. A műtét előtt kilenc nap leírhatatlan szenvedés, utána több hónapig tartó felépülés. Joggal tehető fel a kérdés, hogy ez meg hogy fér össze a bejegyzés címében ideidézett NLP-előfeltevéssel. Mikor a kórházból hazahoztak, egy idős helyettesítő orvos látogatott meg. Átolvasta a papírjaimat, és sommásan úgy foglalta össze a helyzetet: „Hát, ha maga ebbe belehalt volna, egy szót sem szólhatna.” J Mindig hálás leszek neki ezért a mondatért. Úgy keretezte át egy szójátékkal az egész helyzetet, hogy egycsapásra megszűnt számomra borzalom lenni. Szép csendesen elkezdett erőforrássá válni. A mai napig rengeteg erőt ad az a tudat, hogy a legnagyobb fájdalmak között is meg tudtam őrizni az emberi méltóságom. Kibírtam, túléltem, megerősödve kerültem ki belőle. Rengeteget tanultam közben magamról, az embertársaimról, a világról. Sokszor mondtam már azóta, hogy soha nem jelentkeztem volna egy ilyen „tanfolyamra”, de ha már „ki kellett járnom ezt az iskolát”, igyekszem a legtöbbet kihozni belőle.

Azt hiszem, megengedhetjük magunknak ebben a koronavírusos, karanténos, digitálisoktatós, homofiszos, életfrontján harcolós, egyedüllevős vagy kishelyre összezárt, anyagibizonytalanságot belengetős, ki tudja mi lesz ezután világban, hogy így tekintsünk erre az időszakra:  „Minden viselkedés, minden élmény hasznos valamire”. Ha már ez van, jobban járunk, hogyha nem korlátként, veszteségként értelmezzük a helyzetet, hiszen ugyanakkora erővel dönthetünk úgy is, hogy megkeressük a benne rejlő erőforrásokat és mindazt, amiért hálát adhatunk. Én ez utóbbit ajánlom.