Pedagógusként a legnehezebb pillanataim közé tartoznak azok, amikor azt hallom, hogy egy gyereknek valaki azt mondja, hogy „hülye vagy”, „béna vagy”, „szerencsétlen vagy” és ehhez hasonlókat. Ha ez a felnőtt a szülő vagy más olyan személy, akihez a gyermek erősebben kötődik érzelmileg, különösen nagy a baj. Ezek a kijelentések rákövülnek a gyerek lelkére, beépülnek az énképébe, és egész életére korlátjaivá, gátjaivá válhatnak.

Számtalan felnőtt önmagát is ostromolja ilyen negatív kijelentésekkel, s nem is gondol arra, hogy milyen rosszat tesz vele.  Ha valaki ezt óhatatlanul elköveti, de abban a pillanatban észbekap, s egy kicsit magára figyel, felfedezheti azt is, hogy kinek a hangján szólal meg a bántó mondat a fejében vagy a szívében. Eszébe juthat, hogy ki „tanított” neki gyerekkorában ilyesmit, hogy „Örök vesztes vagy.” „Gyáva vagy.”, „Egy senki vagy, hogy jössz te ahhoz?”, „Béna!” S napestig sorolhatnám a korlátozó belső hangokat, melyek megsebző jégesőként szakadnak ránk. Lehúzó dolgokat mondani magunkra még akkor sem szerencsés, ha az áll a hátterében, hogy „inkább én mondjam magamra, mielőtt mástól hallanám”. És persze az a vágy is ott settenkedik, ha így beszélünk magunkról, hogy cáfoljanak meg, szeretnénk úgy erősödni, hogy a környezetünk tiltakozik az önostorozó kijelentésünk ellen. Ha így is van, nagyon káros dolog ilyeneket mondani.

„Isten nem teremt selejtet.” – hirdeti Böjte Csaba, s nekem ebben a kérdésben ez a legfontosabb mondat. Ebből a mondatból érdemes kiindulni, akármilyen viselkedéssel szembesülök is. Az ember nem azonos a viselkedésével. Ha egy gyerek (vagy felnőtt) olyasmit tesz, amit nem kellett volna, a viselkedéséről mondok véleményt, ítéletet, nem magáról a személyről. Egy gyerek nem rendetlen, hanem rendetlenül viselkedik. Bár ez szőrszálhasogatásnak tűnhet elsőre, érdemes elgondolkodnunk azon, hogy mekkora ereje van a szavainknak.

Ha egy gyerek hármast kap egy tantárgyból, attól ő nem „közepes”. Azt a tananyagot közepesre tudja. Ha megbukik is valaki a vizsgán, nem ő az elégtelen, hanem a tudása nem volt elég a továbbhaladáshoz. Számtalan példát hozhatnék még erre, de igazából annak van haszna, ha önmagunkat megfigyeljük, hogy különbséget teszünk-e mi magunk a személy és a viselkedése között. Ha eddig ezt elmulasztottuk volna, itt az ideje, hogy változtassunk a viselkedésünkön. És ezt bátran megtehetjük, hiszen akkor is önmagunk maradunk, mert: A személy nem azonos a viselkedésével. J