Még kezdő tanár voltam, s éppen valami sokaság előtt kellett beszélnem szabadon, mikor rádöbbentem, hogy képes vagyok egészen cirkalmas – talán senki számára sem érthető – mondatot mondani azért, hogy valahogy a végén jól jöjjek ki belőle, miután az elején elszúrtam. Sokkal jobb lett volna, ha ott rögtön újrakezdem, de akkor nyilvánvaló lesz, hogy hibáztam. A barokkos körmondattal azt értem el, hogy nem vették észre, hogy elszúrtam valamit, viszont – nyilván – nem is értették, hogy mit is akarok mondani. Elég érdekes helyzet ez. Szóval a rólam alkotható jó kép nem sérült – szerintem viszont a „foglalkozás sem érte el a célját”.

A fenti emlék tipikus példája annak, hogy egyszer rossz döntést hozunk, rátesszük magunkat egy sínre, s már ezer kilométereket megyünk, mire végre egy hatalmas hurokkal visszaérünk oda, ahol hibáztunk, s akkor – ha most éppen eltaláljuk – végre elindulhatunk a jó irányba. Egy-egy kisebb nagyobb hiba, tévedés miatt keveredünk egyre nagyobb gubancba, s egyre távolabb valós önmagunktól. Tudom, hogy ezzel a meglátással nem én találtam fel a spanyolviaszt, hiszen sok történet, film, regény, dráma szól erről, de mégis fontos, hogy ezt is számításba vegyük, ha hozzáfogunk a karantén-nagytakarításhoz.

Vajon miért csináljuk ezt? Sokat gondolkodtam már ezen. Arra jutottam, hogy ez is a hiedelmeink miatt van. Azaz, függ attól, hogy ezzel kapcsolatban mit hiszünk „igaznak”, „normálisnak”, mit gondolunk arról, hogy ki mit vár el tőlünk. Mi az, ami illeszkedik a vágyott énképünkhöz.

Ha autóval elindulunk rossz irányba, s van GPS-ünk, az rögtön újratervez, s mondja a legkisebb hurokkal megtehető jó útirányt. (A példa kedvéért most tételezzünk fel egy optimálisan működő GPS-t! :D) A GPS nem fog bennünket leszidni, de még lehülyézni sem. Arról meg szó sem lehet, hogy büntetést rójon ki ránk. Csak újratervezést ajánl fel. Ha nem hallgatunk rá, és megyünk tovább a rossz irányba, akkor mi magunk büntetjük magunkat azzal, hogy nem oda jutunk, ahova indultunk. Néha egyszerűen csak figyelmetlenség az oka az iránytévesztésnek. De a legdurvább esetben mindent és mindenkit felülíróan okosnak és jónak gondoljuk magunkat. Pápábbak vagyunk a pápánál, de még Istent is jól megkritizáljuk. Ezzel kapcsolatban is a 12 lépéses csoportok egyik szlogenje lehet az irányadó (legalábbis nekem biztosan az): „Két biztos dolog van az életben: Isten van, s az nem én vagyok.”