Valami nagyon megérint. Nem tudok szabadulni egy helyzetből. Újra és újra lejátszom magamban azt a filmet, amin egy kis darabkája pörög az életemnek, mintha arra számítanék, hogy egyszer csak más vége lesz a jelenetnek. Képzeletben már órák óta folytatom azt a párbeszédet valakivel, aki a közelemben sincs. Beleragadtam a helyzetbe. Érzelmileg annyira megérintett, hogy az adott pillanatban minden másnál fontosabb. Jöhetnek az észérvek, hogy ne foglalkozz vele, nem éri meg, engedd el stb. stb. Ezek észérvek. Az ész nem hat az érzelmekre. Közvetlenül biztosan nem. Esetleg az lehet, hogy az ész túljár az érzelmek eszén.

Amit tehetünk, az valami más, egészen más. Az a kizökkentés, ami néha csodákra képes. Toldi történetében is van erre egy jó példa, az, ahogy Miklós a vágóhídról szabadult bikát megfogja:

„A bika azonban, mint a zúgó szélvész, / Nem nézte az útnak sem hosszát, sem szélét:/ Annak tartott, akit elül-utol talált, /Futá minden ember a bizonyos halál. / (…)

Toldi nem futott el, csak felállott szépen, / S a bikát bevárta az utcaközépen./ (…)

Odavan! vége van! jaj, jaj!” sikoltának /Minden ablakából a pesti utcának.

Dehogy van! lábával elébe toppantott, / Rémitő szavával erősen kurjantott: / E fogással visszahökkenté a marhát, /S azon pillanatban megragadta szarvát,”

Van egy nagyon megható saját állatos tapasztalatom is erről. Régen volt két kankutyánk és egy kicsi kedves nősténymacskánk. Alapesetben nagyon jóban voltak ők hárman, annyira, hogy a macska szeretett a kutyák hátán aludni. De egy alkalommal a két kutya csúnyán összeveszett. Ezt látva a macska mint egy fúria közéjük ugrott, ettől a kutyák annyira meglepődtek, hogy mindketten farkukat behúzva eloldalogtak. S utána szent volt a béke. Ahogy Toldi a sokmázsás bikát visszahökkentette, kizökkentette, úgy zökkentette ki a kicsi macska a két kutyát, s változtatta meg alapjaiban az egész helyzetet.

Nos, a kizökkentésnek nem kell mindig ennyire drámainak lennie, a lényeg, hogy meglepő legyen. Lehet ez egy teljesen meglepő kérdés is az érzelmeibe beragadt illetőhöz, egy olyan, amin önkéntelenül elgondolkodik. Az is segíthet.

Elmesélek még egy személyes emléket erről. Még igazgatóhelyettes koromban történt, hogy egy alkalommal egy szülő „kissé feltüzelt állapotban” rontott be az irodába. S „enyhén emelt hangon” hadart valamit. Erre azt tudtam tenni, hogy felálltam, s olyan erős hangon, hogy meghallja, de nyugodtan és érdeklődve megkérdeztem tőle, hogy melyik busszal jött. Ezen annyira meglepődött, hogy rendes hangon válaszolt. Ennyi elég volt, hogy megkérjem, üljön le, s mondja el, mi bántja. Ki kellett zökkenteni ahhoz, hogy a kommunikáció megindulhasson. Magunkat nehéz a saját hajunknál fogva kirángatni egy-egy ilyen helyzetből, de segíteni tudunk, és segítséget kaphatunk is.

Egyenrecept nincs. A lényeg, hogy beragadt érzelmi állapotban nem jó maradni. Valami meglepő figyelemelterelő kizökkentés hasznos lehet.