A kommunikáció fogalma ötödikben szerepel először a tankönyvben. Akkor már megtanuljuk, hogy a kommunikáció célja az információátadás, hogy az információ az adó és a vevő között áramlik a csatornán keresztül, s az információt mindig kódoljuk úgy, hogy érzékszervvel felfogható legyen. Megtanuljuk azt is, hogy ahhoz, hogy az egész működjön, kapcsolatra van szükség. „Rajta kell, hogy legyünk a hálózaton”, különben mit sem ér az egész. Beszélünk arról is, hogy az iskolai munka sikere is attól függ, hogy kapcsolatban vagyunk-e, amikor valamit tanulunk az órán. Hiszen az információk ott várakoznak, hogy hozzánk érkezhessenek, hogy beengedjük őket.

Sokszor mondom, hogy a tanári munkában az energiám jelentős része azzal megy el, hogy állandóan vissza kell állítanom a kapcsolatot, gyakorlatilag pár percenként. Ha ez nem történik meg, akkor úgy járunk, mint az a paradicsompalánta a kiskertben, amelyik hervadozik, mert nem jut el hozzá az éltető víz. Van ugyan kerti csap friss finom vízzel, locsolócső is van, amin a víz eljuthatna a kis növényhez, csak az a hiba csúszik a rendszerbe, hogy a locsolócső lecsavarodik a kerti csapról, s ott már jó nagy tócsa van, de a néhány méterre lévő paradicsom kókadozik, mert nincs kapcsolat.

Hiába van internetelőfizetésünk, s érhetnénk el rengeteg szükséges dolgot, ha nem csatlakozunk a hálózatra, mit sem ér. No persze, az internetre azért egy gyerek sem felejt el csatlakozni, de az élőszóban való csatlakozás igencsak szakadozik a tanítási órákon.

Aztán itt van most ez a különleges helyzet. Most a tanár szava is csak az interneten keresztül jut el a kis palántákhoz, már akkor, ha eljut egyáltalán. Mennyit hallottam pár hónappal ezelőtt, hogy adjunk csak a gyerekek kezébe kütyüket, majd menni fog az oktatás, mint a karikacspás. Aztán most itt van, tessék! Most megy az oktatás, mint a karikacsapás? Ma volt éppen értekezletünk – természetesen virtuális. Aztán el is hangzott az a korszakalkotó megállapítás, hogy a gyerekeink a virtuális osztályteremben kb. ugyanolyan szinten teljesítenek, mint a valósban. Sőt, azt is tapasztaljuk, hogy - főleg a kicsiknél - komoly problémát jelent lelkileg, hogy a pedagógus nem tud személyesen jelen lenni. A kicsikkel egyenként kell képi kapcsolatban is időt töltenie a tanítónéninek, hogy helyreálljon az egyensúlyuk valamelyest.

Azt hiszem, nagyon-nagyon nagy lecke mindannyiunknak ez a virtuális oktatás. Csak remélhetem, hogy tudjuk majd hasznosítani azt a rengeteg tapasztalatot, ami most összegyűlik. Annyi biztos számomra, hogy a csatlakozás, a kapcsolat kérdésén nagyon el kell gondolkoznunk a jövőben.