Hogyan működik az ember? Miért éppen úgy érzünk, reagálunk, ahogy…?  Miért van, hogy ugyanattól a dologtól valaki pánikol, más meg csak legyint rá? Mi mozgatja az embereket? Miért tudnak egyesek sokkal sikeresebbek, nyugodtabbak, bizakodóbbak, hatékonyabbak, kedveltebbek lenni közel azonos helyzetben, mint mások? Muszáj-e ugyanolyannak maradnunk, mint amilyenek vagyunk, akkor is, ha ez nem tetszik nekünk, vagy van-e esélyünk, és ha igen, hogyan a változásra? Régóta érdekelnek ezek és az ehhez hasonló kérdések. Sok helyen sokféle választ kaphatunk minderre. Én a sok válaszadóból úgy másfél évtizede kiválasztottam az NLP-t. Ez egy „elegáns, gyors és működő” kommunikációs módszer. Nem tudomány, nem is valamiféle titkos tan, hanem megfigyelések, tapasztalatok logikus és praktikus rendszere. Van néhány megállapítás (az NLP-ben előfeltevéseknek nevezik ezeket), amit kiindulópontként használnak ahhoz, hogy könnyebben eligazodjunk a hétköznapi kommunikációban. Nem kőbevésett igazságok ezek, inkább olyanok, mint a zseblámpa fénye a sötét kamrában, segítenek felfedezni a dolgokat.

Az első és legfontosabb NLP-s előfeltevés: „A térkép nem a terület.” Ismerős lehet ez a gondolat mindannyiunknak, hiszen az NLP megszületése előtt több mint harminc évvel Radnóti Miklós is megfogalmazott valami nagyon hasonlót: „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj…” (Ugye, ismerős, hiszen mindenki (? :) ) megtanulta nyolcadikos korában a Nem tudhatom… c. verset.)

A térkép nem a terület. A térkép nem azonos azzal, amit ábrázol. És az sem egyforma, hogy kinek mit rejt ugyanaz a térkép: az egyiknek „gyárat és vad laktanyát”, míg a másiknak: „szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát”.

A gondolatainkkal, meggyőződésünkkel mindannyian megrajzoljuk a magunk térképét a világról. Egyedi világképünk van, melyet az életünk során bennünket ért hatások, információk alapján ösztönösen alkotunk meg. Nyilván mindenki a magáét érzi „igaz”-nak. Azt hiszem, eléggé megdöbbennénk, ha lenne módunk érzékelni és felfogni más embertársaink világról alkotott képét. De már az is nagy haladás, ha ezt a létező különbséget el tudjuk fogadni, azt, hogy ugyanazt a dolgot másként is láthatja a másik, s mindezt úgy, hogy mind a kettőnek „igaza van”.

Nézzünk egy nagyon egyszerű példát! Ha egy társaság tagjait arra kérjük, hogy képzeljenek el egy kutyát, nagyon kicsi (gyakorlatilag nulla) az esélyünk arra, hogy két embernél ugyanaz a kép jelenik meg a kutya szó hallatán.

S hogy miért is olyan hasznos tudás ez, folytatom legközelebb, mivel az én térképemben az van, hogy egy blogban ennél hosszabb szöveget nem olvas el senki. :D