Anyukám nyolcvankilenc éves. Velünk lakik. Ez már jó ideje így van. Már kialakult az életünk rutinja. De most teljesen váratlanul egyik pillanatról a másikra annyit romlott az állapota, hogy teljes ápolásra szorul. Első gondolatom valami pánikközeli helyzetbe sodort: most mi lesz, igen keveset értek a szakszerű ápoláshoz?! Most éltem át azt is, hogy ennek a karanténos helyzetnek az is tartozéka, hogy több mindent magunknak kell megoldanunk, mint gondolnánk. De aztán igyekeztem megtalálni a gondolataim között azokat a dolgokat, melyeket másoknak tanácsolnék hasonló helyzetben. Többek között eszembe jutott ez az NLP-s előfeltevés is: „Az emberben megvan minden, amire szüksége van” Így, elsőre talán furcsán hangzik ez a kijelentés, de valójában arról van itt szó, hogy rengeteg erőforrásunk van, amiről nem is tudunk. Nem használjuk őket például azért, mert bizonyos dolgok távolabb állnak tőlünk, s van más, aki az adott dolgokat megteszi helyettünk. Már, ha van ilyen ember a közelünkben. És ha nincs? Vagyis valamilyen szintű segítség mindig adódik. Hiszen az is az erőforrásaink egyike, hogy képesek vagyunk megtalálni, hogy hol kereshetünk, kérhetünk segítséget. Én is megtaláltam azt a segítségforrást, amivel már magam is boldogulhatok ebben a váratlanul jött kihívásban. Olyan erőforrásaimat kell most előszednem, melynek a létezésére eddig nem is gondoltam. Olyan ez, mintha a házunk egy elhagyatott pincéjében egyszer csak felfedeznénk egy régi poros, pókhálós ládát, s felvisszük, s mikor kinyitjuk, döbbenten vesszük észre, hogy tele van olyan kincsekkel, melyek eddig is a birtokunkban voltak, csak nem is tudtunk róluk. Ezért hasznos az a tudás, hogy szükség esetén érdemes a „házunk eldugott zugaiban” körülnéznünk, mert nyilván vannak eddig fel nem fedezett kincseink, rejtett tartalékaink, melyek kisegítenek bennünket a nehéz időkben. A rejtett kincseink megtalálásának azonban az első lépése, hogy elhisszük, hogy léteznek, hiszen csak úgy fedezhetjük fel őket a soha ki nem nyitott porosodó ládikókban.