Szeretek úgy hozzáállni a dolgokhoz, hogy még a legrosszabbjából is legyen valami hasznom, tanuljak belőle valamit, erőforrássá tegyem. Ma délután kaptam egy ilyen feladatot, s most „hangosan elgondolkodom” rajta, hogy ez hogyan is lehetne hasznos.

Anyukám nincs jól mostanában. Eléggé igénybe vesz fizikailag és mentálisan is. Nagyjából állandóan „szolgálatban vagyok”. De a patikába mégis el kellett mennem, mint mostanában elég gyakran. A szabályoknak megfelelően két ember lehet bent, a többiek az utcán várják a sorukat – eddigi tapasztalataim szerint – szépen, türelmesen. Csendes, nyugodt kertes környék, nem szoktunk egymás nyakára állni. Minek is, van hely bőven. Így vagy öt méterre álltam meg az előttem lévőtől. Kipattan az autójából egy asszony, s látom, hogy nem akarja tudomásul venni, hogy esetleg én vagyok a sor vége. Lépek kettőt, hogy ezt jelezzem, de mit sem törődik vele, elém vág. Várom, hátha mond valamit, de semmi. Elkezdett felfelé kúszni a gerincemen a „vezérhangya” (A gyerekek az iskolában jól ismerik ezt az érzelmi állapotomat, s tudják, hogy arra kell vigyázni, nehogy a fejem tetejére érjen, mert akkor kitör a vulkán.) Én is tudom, hogy a vulkánkitörés fenyeget, s szorgalmasan nyitogatom is az önfegyelemkészletemet, hogy azt a kis hangyát visszafordításra késztessem.

Az jár a fejemben, hogy mi az, ami ebben a helyzetben annyira dühítő. Az, hogy hülyének néznek? Vagy ami még ennél is rosszabb, semmibe vesznek? Vagy az, hogy elvettek tőlem valamit jogtalanul, no jó, nem sokat, kb. 2-3 percet. De jogtalanul! Milyen alapon? Ha kérik, odaadom, de így? Úgy gondolom, adok egy esélyt a nőnek. A tőlem telhető legnagyobb nyugalommal megszólítom, hogy látom, siet, szívesen előre engedem, ha gondolja. (Már előttem áll – de az elvek számítanak.) Erre még ő van felháborodva, hogy attól az egy méter előnytől gondolom azt, hogy én voltam ott előbb?  Csak nézek a kis maszkom mögött… Hát ezt meg hogy? Hát ezt meg miért? Mondtam neki, hogy csak nyugodtan menjen, én ráérek, csak azért szóltam, hogy hátha tanul valamit. (Tudom, ez nagy dögség volt tőlem, de ennyit megérdemelt – szerintem). Annyit azért elértem vele, hogy így – legalábbis hihetem azt - nem ő vette el tőlem, ami az enyém volt, hanem én adtam neki. Persze, megpróbált kihátrálni a helyzetből úgy, hogy akkor menjek, ha nekem az annyira fontos, de nem tettem meg. Noná, hogy nem… !  És még a Jóisten is a segítségemre sietett, mert egy nagyon kedves volt tanítványom jött ki éppen az ajtón, s mivel elkezdtünk beszélgetni, már nem volt kérdés, hogy ki menjen be előbb, s még olyant sem mondtam annak a „kedves” asszonynak, amit most bánnom kéne. S most meg majd jól kielemzem a helyzetet, és tanulok belőle egy csomót magamról (is). Igazából ebből a helyzetből az érdekel, hogy melyikünket mi motiválta valójában. No, meg azt is jó tudni, hogy mikor mitől megy fel a pumpa – akarom mondani a vezérhangya :D