Szeretek úgy hozzáállni a dolgokhoz, hogy még a legrosszabbjából is legyen valami hasznom, tanuljak belőle valamit, erőforrássá tegyem. Ma délután kaptam egy ilyen feladatot, s most „hangosan elgondolkodom” rajta, hogy ez hogyan is lehetne hasznos.

Anyukám nincs jól mostanában. Eléggé igénybe vesz fizikailag és mentálisan is. Nagyjából állandóan „szolgálatban vagyok”. De a patikába mégis el kellett mennem, mint mostanában elég gyakran. A szabályoknak megfelelően két ember lehet bent, a többiek az utcán várják a sorukat – eddigi tapasztalataim szerint – szépen, türelmesen. Csendes, nyugodt kertes környék, nem szoktunk egymás nyakára állni. Minek is, van hely bőven. Így vagy öt méterre álltam meg az előttem lévőtől. Kipattan az autójából egy asszony, s látom, hogy nem akarja tudomásul venni, hogy esetleg én vagyok a sor vége. Lépek kettőt, hogy ezt jelezzem, de mit sem törődik vele, elém vág. Várom, hátha mond valamit, de semmi. Elkezdett felfelé kúszni a gerincemen a „vezérhangya” (A gyerekek az iskolában jól ismerik ezt az érzelmi állapotomat, s tudják, hogy arra kell vigyázni, nehogy a fejem tetejére érjen, mert akkor kitör a vulkán.) Én is tudom, hogy a vulkánkitörés fenyeget, s szorgalmasan nyitogatom is az önfegyelemkészletemet, hogy azt a kis hangyát visszafordításra késztessem.

Az jár a fejemben, hogy mi az, ami ebben a helyzetben annyira dühítő. Az, hogy hülyének néznek? Vagy ami még ennél is rosszabb, semmibe vesznek? Vagy az, hogy elvettek tőlem valamit jogtalanul, no jó, nem sokat, kb. 2-3 percet. De jogtalanul! Milyen alapon? Ha kérik, odaadom, de így? Úgy gondolom, adok egy esélyt a nőnek. A tőlem telhető legnagyobb nyugalommal megszólítom, hogy látom, siet, szívesen előre engedem, ha gondolja. (Már előttem áll – de az elvek számítanak.) Erre még ő van felháborodva, hogy attól az egy méter előnytől gondolom azt, hogy én voltam ott előbb?  Csak nézek a kis maszkom mögött… Hát ezt meg hogy? Hát ezt meg miért? Mondtam neki, hogy csak nyugodtan menjen, én ráérek, csak azért szóltam, hogy hátha tanul valamit. (Tudom, ez nagy dögség volt tőlem, de ennyit megérdemelt – szerintem). Annyit azért elértem vele, hogy így – legalábbis hihetem azt - nem ő vette el tőlem, ami az enyém volt, hanem én adtam neki. Persze, megpróbált kihátrálni a helyzetből úgy, hogy akkor menjek, ha nekem az annyira fontos, de nem tettem meg. Noná, hogy nem… !  És még a Jóisten is a segítségemre sietett, mert egy nagyon kedves volt tanítványom jött ki éppen az ajtón, s mivel elkezdtünk beszélgetni, már nem volt kérdés, hogy ki menjen be előbb, s még olyant sem mondtam annak a „kedves” asszonynak, amit most bánnom kéne. S most meg majd jól kielemzem a helyzetet, és tanulok belőle egy csomót magamról (is). Igazából ebből a helyzetből az érdekel, hogy melyikünket mi motiválta valójában. No, meg azt is jó tudni, hogy mikor mitől megy fel a pumpa – akarom mondani a vezérhangya :D

Tényleg így van! :)  Kb. ennyit tudok ma mondani. Holnap majd bőbeszédűbb leszek. Egyébként a felhőket azóta figyelem, amióta kint lakunk a faluban. A városban soha nem tűnt fel, hogy milyen érdekesek. Meg hogy lehet látni, hogy messze hol esik az eső. Néha érdemes a felhőkkel is foglalkozni. Szimbolikus jelentésük is lehet számunkra. Változatosak, érdekesek, félelmetesek, viccesek, nélkülözhetetlenek, védenek, de néha támadnak is. A saját útjukat járják, a saját törvényeik szerint teszik a dolgukat. És nagy realitásvesztéssel haragudhatunk is rájuk, mondván velünk, nekünk stb. ezt meg ezt teszik. De a felhő az felhő, egyáltalán nem vesz tudomást rólunk.

Ez a mai nap olyan szomorkás. Legszívesebben aludnék egész nap. De ez csak egy vágy, mert munka van bőven. Semmihez nincs kedvem, mindenre csak az orromat húzom. Esik az eső és hideg van. Mondjuk ez nem meglepő, hiszen fagyosszentek első napja van. És egyébként is azt hiszem, ahhoz, hogy a ragyogó májust értékeljük, jól jön ez a kis ellenpont. Meg különben is májusi eső aranyat ér. Minden jóhoz nagyon könnyen hozzászokunk, könnyen „alapfelszereléssé” válik. Már nem jelent örömet, átmegy a „nekünk jár” kategóriába. S egyre több és jobb kell ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Hozzászokunk a jóhoz, mint az addiktív anyagokhoz. Ezért is hasznos, ha néha van borult, esős idő is.

A királykisasszony macskájáról szóló mese jut eszembe. Amikor a gyönyörű, elkényeztetett kis cicának olyan baja támad, hogy már a legfinomabb ételekre is csak az orrát húzza, no és dorombolni sem tud. Jönnek az udvarba mindenféle gyógyítók hetedhét határról, de a cicus bajára csak nem találják az orvosságot. Végül – ahogy már a mesében lenni szokott - jön a szegénylegény, s azt mondja, hogy hadd vigye el a macskát három napra, s meglátják, gyógyultan hozza vissza. Beleegyezik ebbe a király azzal a kitétellel, hogy három nap múlva vagy a gyógyult cicus, vagy a legény feje. A legény hazaviszi magához a macskát, egy kis tál vízzel bezárja egy kamrába. Se étel, se simogatás, semmi kényeztetés. A megbeszélt időre visszaviszi az állatot a királykisasszonynak. S láss csodát! A cicus felfalja az odakészített finom falatokat, s felugrik a gazdája ölébe hangos dorombolással. Utána természetesen a királylány keze, a fél királyság és boldog élet. :)

A gyerekeknek is szoktam mesélni ezt a mesét, amikor már a sajtban is csak a lyukat látják. De ránk, felnőttekre is igencsak ránk fér, mert nagyon könnyen elkirályimacskásodunk. Ezért akkor ma elmondhatom, hogy a májusi eső aranyat ér, és nem csak a mezőgazdaságnak.

A kommunikáció fogalma ötödikben szerepel először a tankönyvben. Akkor már megtanuljuk, hogy a kommunikáció célja az információátadás, hogy az információ az adó és a vevő között áramlik a csatornán keresztül, s az információt mindig kódoljuk úgy, hogy érzékszervvel felfogható legyen. Megtanuljuk azt is, hogy ahhoz, hogy az egész működjön, kapcsolatra van szükség. „Rajta kell, hogy legyünk a hálózaton”, különben mit sem ér az egész. Beszélünk arról is, hogy az iskolai munka sikere is attól függ, hogy kapcsolatban vagyunk-e, amikor valamit tanulunk az órán. Hiszen az információk ott várakoznak, hogy hozzánk érkezhessenek, hogy beengedjük őket.

Sokszor mondom, hogy a tanári munkában az energiám jelentős része azzal megy el, hogy állandóan vissza kell állítanom a kapcsolatot, gyakorlatilag pár percenként. Ha ez nem történik meg, akkor úgy járunk, mint az a paradicsompalánta a kiskertben, amelyik hervadozik, mert nem jut el hozzá az éltető víz. Van ugyan kerti csap friss finom vízzel, locsolócső is van, amin a víz eljuthatna a kis növényhez, csak az a hiba csúszik a rendszerbe, hogy a locsolócső lecsavarodik a kerti csapról, s ott már jó nagy tócsa van, de a néhány méterre lévő paradicsom kókadozik, mert nincs kapcsolat.

Hiába van internetelőfizetésünk, s érhetnénk el rengeteg szükséges dolgot, ha nem csatlakozunk a hálózatra, mit sem ér. No persze, az internetre azért egy gyerek sem felejt el csatlakozni, de az élőszóban való csatlakozás igencsak szakadozik a tanítási órákon.

Aztán itt van most ez a különleges helyzet. Most a tanár szava is csak az interneten keresztül jut el a kis palántákhoz, már akkor, ha eljut egyáltalán. Mennyit hallottam pár hónappal ezelőtt, hogy adjunk csak a gyerekek kezébe kütyüket, majd menni fog az oktatás, mint a karikacspás. Aztán most itt van, tessék! Most megy az oktatás, mint a karikacsapás? Ma volt éppen értekezletünk – természetesen virtuális. Aztán el is hangzott az a korszakalkotó megállapítás, hogy a gyerekeink a virtuális osztályteremben kb. ugyanolyan szinten teljesítenek, mint a valósban. Sőt, azt is tapasztaljuk, hogy - főleg a kicsiknél - komoly problémát jelent lelkileg, hogy a pedagógus nem tud személyesen jelen lenni. A kicsikkel egyenként kell képi kapcsolatban is időt töltenie a tanítónéninek, hogy helyreálljon az egyensúlyuk valamelyest.

Azt hiszem, nagyon-nagyon nagy lecke mindannyiunknak ez a virtuális oktatás. Csak remélhetem, hogy tudjuk majd hasznosítani azt a rengeteg tapasztalatot, ami most összegyűlik. Annyi biztos számomra, hogy a csatlakozás, a kapcsolat kérdésén nagyon el kell gondolkoznunk a jövőben.

Valami nagyon megérint. Nem tudok szabadulni egy helyzetből. Újra és újra lejátszom magamban azt a filmet, amin egy kis darabkája pörög az életemnek, mintha arra számítanék, hogy egyszer csak más vége lesz a jelenetnek. Képzeletben már órák óta folytatom azt a párbeszédet valakivel, aki a közelemben sincs. Beleragadtam a helyzetbe. Érzelmileg annyira megérintett, hogy az adott pillanatban minden másnál fontosabb. Jöhetnek az észérvek, hogy ne foglalkozz vele, nem éri meg, engedd el stb. stb. Ezek észérvek. Az ész nem hat az érzelmekre. Közvetlenül biztosan nem. Esetleg az lehet, hogy az ész túljár az érzelmek eszén.

Amit tehetünk, az valami más, egészen más. Az a kizökkentés, ami néha csodákra képes. Toldi történetében is van erre egy jó példa, az, ahogy Miklós a vágóhídról szabadult bikát megfogja:

„A bika azonban, mint a zúgó szélvész, / Nem nézte az útnak sem hosszát, sem szélét:/ Annak tartott, akit elül-utol talált, /Futá minden ember a bizonyos halál. / (…)

Toldi nem futott el, csak felállott szépen, / S a bikát bevárta az utcaközépen./ (…)

Odavan! vége van! jaj, jaj!” sikoltának /Minden ablakából a pesti utcának.

Dehogy van! lábával elébe toppantott, / Rémitő szavával erősen kurjantott: / E fogással visszahökkenté a marhát, /S azon pillanatban megragadta szarvát,”

Van egy nagyon megható saját állatos tapasztalatom is erről. Régen volt két kankutyánk és egy kicsi kedves nősténymacskánk. Alapesetben nagyon jóban voltak ők hárman, annyira, hogy a macska szeretett a kutyák hátán aludni. De egy alkalommal a két kutya csúnyán összeveszett. Ezt látva a macska mint egy fúria közéjük ugrott, ettől a kutyák annyira meglepődtek, hogy mindketten farkukat behúzva eloldalogtak. S utána szent volt a béke. Ahogy Toldi a sokmázsás bikát visszahökkentette, kizökkentette, úgy zökkentette ki a kicsi macska a két kutyát, s változtatta meg alapjaiban az egész helyzetet.

Nos, a kizökkentésnek nem kell mindig ennyire drámainak lennie, a lényeg, hogy meglepő legyen. Lehet ez egy teljesen meglepő kérdés is az érzelmeibe beragadt illetőhöz, egy olyan, amin önkéntelenül elgondolkodik. Az is segíthet.

Elmesélek még egy személyes emléket erről. Még igazgatóhelyettes koromban történt, hogy egy alkalommal egy szülő „kissé feltüzelt állapotban” rontott be az irodába. S „enyhén emelt hangon” hadart valamit. Erre azt tudtam tenni, hogy felálltam, s olyan erős hangon, hogy meghallja, de nyugodtan és érdeklődve megkérdeztem tőle, hogy melyik busszal jött. Ezen annyira meglepődött, hogy rendes hangon válaszolt. Ennyi elég volt, hogy megkérjem, üljön le, s mondja el, mi bántja. Ki kellett zökkenteni ahhoz, hogy a kommunikáció megindulhasson. Magunkat nehéz a saját hajunknál fogva kirángatni egy-egy ilyen helyzetből, de segíteni tudunk, és segítséget kaphatunk is.

Egyenrecept nincs. A lényeg, hogy beragadt érzelmi állapotban nem jó maradni. Valami meglepő figyelemelterelő kizökkentés hasznos lehet.

Még kezdő tanár voltam, s éppen valami sokaság előtt kellett beszélnem szabadon, mikor rádöbbentem, hogy képes vagyok egészen cirkalmas – talán senki számára sem érthető – mondatot mondani azért, hogy valahogy a végén jól jöjjek ki belőle, miután az elején elszúrtam. Sokkal jobb lett volna, ha ott rögtön újrakezdem, de akkor nyilvánvaló lesz, hogy hibáztam. A barokkos körmondattal azt értem el, hogy nem vették észre, hogy elszúrtam valamit, viszont – nyilván – nem is értették, hogy mit is akarok mondani. Elég érdekes helyzet ez. Szóval a rólam alkotható jó kép nem sérült – szerintem viszont a „foglalkozás sem érte el a célját”.

A fenti emlék tipikus példája annak, hogy egyszer rossz döntést hozunk, rátesszük magunkat egy sínre, s már ezer kilométereket megyünk, mire végre egy hatalmas hurokkal visszaérünk oda, ahol hibáztunk, s akkor – ha most éppen eltaláljuk – végre elindulhatunk a jó irányba. Egy-egy kisebb nagyobb hiba, tévedés miatt keveredünk egyre nagyobb gubancba, s egyre távolabb valós önmagunktól. Tudom, hogy ezzel a meglátással nem én találtam fel a spanyolviaszt, hiszen sok történet, film, regény, dráma szól erről, de mégis fontos, hogy ezt is számításba vegyük, ha hozzáfogunk a karantén-nagytakarításhoz.

Vajon miért csináljuk ezt? Sokat gondolkodtam már ezen. Arra jutottam, hogy ez is a hiedelmeink miatt van. Azaz, függ attól, hogy ezzel kapcsolatban mit hiszünk „igaznak”, „normálisnak”, mit gondolunk arról, hogy ki mit vár el tőlünk. Mi az, ami illeszkedik a vágyott énképünkhöz.

Ha autóval elindulunk rossz irányba, s van GPS-ünk, az rögtön újratervez, s mondja a legkisebb hurokkal megtehető jó útirányt. (A példa kedvéért most tételezzünk fel egy optimálisan működő GPS-t! :D) A GPS nem fog bennünket leszidni, de még lehülyézni sem. Arról meg szó sem lehet, hogy büntetést rójon ki ránk. Csak újratervezést ajánl fel. Ha nem hallgatunk rá, és megyünk tovább a rossz irányba, akkor mi magunk büntetjük magunkat azzal, hogy nem oda jutunk, ahova indultunk. Néha egyszerűen csak figyelmetlenség az oka az iránytévesztésnek. De a legdurvább esetben mindent és mindenkit felülíróan okosnak és jónak gondoljuk magunkat. Pápábbak vagyunk a pápánál, de még Istent is jól megkritizáljuk. Ezzel kapcsolatban is a 12 lépéses csoportok egyik szlogenje lehet az irányadó (legalábbis nekem biztosan az): „Két biztos dolog van az életben: Isten van, s az nem én vagyok.”

Megengedem, hogy fájjon! Gyere, fájdalom, tedd a dolgod! Ezt annak idején a szülőszobán gondoltam, s még annyi év után is tisztán emlékszem rá, hogy mihelyt ez a gondolat megformálódott bennem, minegy varázsütésre enyhültek a görcsök. Ebben a pillanatban szert tettem egy olyan fontos tapasztalatra, ami azóta is nagyon sok nehézségen átsegített. Azt hiszem, mondhatjuk ezt egyszerűen elfogadásnak. Azóta többször többféle helyzetben megtapasztaltam, hogy sokkal könnyebbé válnak a dolgok, ha „engedélyt adunk” rájuk.

54 napja ezt a blogot azzal a fohásszal indítottam, amit egyesek szent Ferencnek, mások Teréz anyának tulajdonítanak, és a 12 lépéses önsegítő csoportok tagjai is elmondják minden találkozójuk végén:

„Istenem, adj lelki békét annak elfogadására, amin változtatni nem tudok, bátorságot, hogy változtassak azon, amin tudok, és bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget.”

Ha elfogadjuk – lelki békével -, amin változtatni nem tudunk, és „megengedjük”, hogy legyen, no akkor indulhatunk valami jobb felé. Mert amíg harcolunk, amíg azt akarjuk megváltoztatni, amire esélyünk sincs, akkor minden energiánk elfogy abban, hogy nekifeszülünk a lehetetlennek. Akkor a düh, a keserűség, a leláncoltság érzése bekerít, letaglóz. De ha sikerül elfogadni a helyzetet, akkor már van esély, mert akkor vannak felhasználható erőforrásaink. Akkor valahogy jobb lesz.

Meg lehet ezt tapasztalni akkor is, ha az ember pl. idős beteg hozzátartozóját gondozza. Amíg lázadunk a helyzet ellen, sokkal fárasztóbb. Miután sikerül megbékélni azzal, ami van, lehet indulni a javítás útján. Ahhoz, hogy egy elromlott gépet elvigyünk a szervizbe, első lépés az, hogy belátjuk, hogy ez elromlott. És nem kíséreljük meg az ezredik random próbálkozást, hogy működésbe hozzuk. Lefogyni is csak akkor lehet, ha elismerjük, hogy túlsúlyosak vagyunk. Amíg magyarázatokat keresünk, meg haragszunk magunkra meg az egész világra, addig a helyzet reménytelen.

Őszintén elfogadom azt, ami van. Kimondom, hogy innen indulunk. S ha már elfogadtam azt a nehézséget, ami van, s nem ellene harcolok, hanem őszinte szembenézéssel tekintek a helyzetre, akkor a felszabaduló erőforrásokkal már tudok valamit kezdeni, hogy jobb legyen. Legyen jobb! :)

A hiedelmeink – az életünk során véletlenszerűen, sokszor teljesen alapok nélkül, és akár a józan ésszel is ellenkező meggyőződéseink – alapvetően befolyásolják a döntéseinket, a viselkedésünket, viszonyulásainkat a dolgokhoz és az embertársainkhoz. Persze a hiedelmek nagyrészt a neveltetésünk termékei, de az utunk során bárhol szert tehetünk néhányra.

Azzal kapcsolatban a legtöbb embernek van egy csokorra való hiedelme, hogy mennyit kell elviselnie, mi az, amit neki magának kell megoldania, s mi az, amihez segítséget kellene kérnie. A hiedelmekben az a legdurvább, hogy hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy az a „normális”, ahogyan mi gondoljuk, s a többi „normális” ember mind úgy gondolja (pedig dehogy!), akinek meg más a meggyőződése, annál valami hiba van, rá még véletlenül sem szeretnénk hasonlítani.

Ezért nagyon nehéz a hiedelmeink ellenére cselekednünk. Vannak támogató és korlátozó hiedelmeink egyaránt. A támogató hiedelmeink, ahogy a nevük is mondja, a segítségünkre vannak, a korlátozók pedig meggátolnak valamiben. Sok esetben ez a magyarázata annak, hogy ugyanabban a helyzetben valaki boldogul, a másik meg nem. Attól függ, hogy ki mit gondol arról, hogy valamit éppen „lehet”, vagy „nem lehet”, megteheti, vagy neki azt nem szabad, mert…

Szóval nagyon erősen befolyásolnak bennünket a hiedelmeink abban a tekintetben is, hogy kérünk-e segítséget, vagy mindent magunk akarunk megoldani. Ez a kérdés a tanári pályán nagyon sokszor és élesen felvetődik. (Szülőként is érdemes erre figyelni.) Meddig terjednek a kompetenciahatáraink? Mi a dolga a tanárnak, mi a szülőnek, mikor és hogyan lépjen be a családsegítő, az iskolaorvos, a pszichológus, ne adj’Isten a rendőr.

A szaktanácsadói munkám során van, hogy szembesülök azzal, hogy – hiába vagyok coach, meg családpedagógiai mediátor – a felvetődő kérdés kívül esik a kompetenciahatáraimon. Vannak olyan esetek, amikor pszichológushoz vagy pszichiáterhez kell fordulni. Nos, ez elég gyakran kemény dió. A „nem vagyok én bolond, hogy dilidokihoz menjek” nézőpont sajnos még mindig jelen van a közgondolkodásban. Ha fáj a fogam, fogorvoshoz megyek, ha normális frizurát szeretnék, elmegyek a fodrászhoz. Ezek szakmák. A művelőjük ezt tanulta, és nem szégyen, ha nem tudom kezelni a kilyukadt fogamat, de még az sem, hogy nem tudom levágni rendesen a saját hajam. Miért lenne szégyen, ha akkor kérem szakember segítségét, amikor a pszichés dolgaimban van nehézségem. Merjünk segítséget kérni! Ha ez nehéz, érdemes a hiedelmeinkre figyelmet fordítanunk. Majd beszélek még erről is.

Egyszer álmomban lementem egy régi, elhagyott pincébe. Találtam ott egy nagy vaspántos ládát. Olyant, mint a mesében szokott lenni, amiben a kalózok a kincseket rejtegetik. Poros volt és pókhálós. Nem sok jóval kecsegtetett. De azért felvittem a lakásba, szépen letisztogattam, és amikor kinyitottam – éppen úgy, mint a mesében – „szemem, szám elállt a csodálkozástól”, mert a láda tele volt gyönyörű kincsekkel, arannyal, ezüsttel, drágakővel, ékszerekkel. (Éppen úgy, mint a mesében. :)  ) De ez nem mese volt, hanem álom. Az álomfejtésre van egy saját módszerem: Mi jut róla eszembe? Minek lehet a szimbóluma ez? Mit mond nekem ez az álom? Hogyan kapcsolódik az adott pillanatban az életemhez? Vajon válasz-e valami olyan kérdésre, ami éppen foglalkoztat? Ez nem „tudományos álomfejtő módszer”, csak én így szoktam hozzáállni. Csak úgy magamtól… Ezzel a módszerrel úgy „fejtettem meg” ezt a kincsesládás, kincses álmomat, hogy bizony azok a pincében rejtőzködő kincsek az én erőforrásaim, melyeket ideje felszínre hoznom.

Az erőforrás szó furcsán hangzik, olyan „közgázos”. Az interneten is utánanéztem, s ott is gazdasági-társadalmi megközelítéseket találtam. Még amit a Wiki-szótár https://wikiszotar.hu/ertelmezo-szotar/Er%C5%91forr%C3%A1s ír, az közelít valamennyire ahhoz, amit én ezen a szón értek: „Lehetőség; erőt nyújtó tényező. Olyan szellemi, anyagi, gazdasági, társadalmi tényező, amely lehetőséget ad vagy alkalmas eszköz lehet adott cél megvalósításához, bizonyos dolog fejlesztéséhez…”

Az NLP-ben erőforrásnak neveznek mindent, ami a kitűzött célunk elérését segítheti. (Lehetnek ezek fizikai és lelki adottságok, lelkiállapotok, tapasztalatok, meggyőződések, jó szokások, körülmények, stratégiák, emberi kapcsolatok, megélt életesemények, készségek, képességek, attitűdök, kompetenciák (! :) ! – amiből csak tanárként van nekünk 77 ugyebár - na, jó, azok az indikátorok, de erőforrásnak azok is jók! :D ) és persze az anyagi javak  stb. stb. Tehát, „pénz, paripa, fegyver”! Minden, ami az életünkben jól jön, ha célokat akarunk megvalósítani. Például, ha elhatározom, hogy kenyeret sütök, akkor erőforrás, hogy megvannak, az alapanyagok, a szükséges tárgyak, de erőforrás az az emlék is, ahogyan a nagymamám megmutatta, hogyan is kell ezt csinálni, meg az a tapasztalat, hogy megpróbáltam már, a korábbi sikerélmények a konyhában. De erőforrás az interneten fellelhető számtalan videó, no de az is, hogy van internetelérésem.

Nagyon fontos, hogy legyenek tudatosan céljaink. Mert anélkül csak sodródunk. De a célok valójában akkor érnek valamit, ha hozzáfogunk, hogy megvalósítsuk őket. Ennek az első lépése, hogy összegyűjtjük az erőforrásainkat. Úgy az igazi, ha le is írjuk őket. Egy kis odafigyeléssel olyan listát írhatunk, hogy magunk is meglepődünk. Ajánlom. :)

Jó lenne, ha ennyi elég lenne ahhoz, hogy valaki jókedvre derítsek. Sajnos ez nem olyan egyszerű. Viszont egészen biztosan mindenki tudja, hogy mitől tudna egy kicsit jobb kedvre derülni. Azt tapasztalom, hogy egy kicsit több mosolyra, jókedvre lenne szükségünk. Óh persze, szinte hallom, hogy minek lehetne most örülni. Bárminek! Ez a nap, ez az óra, ez a perc soha többé nem lesz. Ez csak egyszer van egy életben. Gondolj bele! Persze a bánatnak és az összes többi érzelemnek megfelelő szerepe van az életünkben, de azért mégsem kéne hagyni, hogy szürke fátyolon keresztül lássuk a világot. Attól, hogy megfeledkezünk a mosolyról, a vidámságról, a háláról mindazért, amink van, nem fog korábban eltakarodni az életünkből ez a vírus a maga sok-sok szájlegörbítő hozadékával. Ezért most mára csak ennyi. Én is indulok, s megírom a mai listámat, amiért hálát adhatok.