Anyukám nyolcvankilenc éves. Velünk lakik. Ez már jó ideje így van. Már kialakult az életünk rutinja. De most teljesen váratlanul egyik pillanatról a másikra annyit romlott az állapota, hogy teljes ápolásra szorul. Első gondolatom valami pánikközeli helyzetbe sodort: most mi lesz, igen keveset értek a szakszerű ápoláshoz?! Most éltem át azt is, hogy ennek a karanténos helyzetnek az is tartozéka, hogy több mindent magunknak kell megoldanunk, mint gondolnánk. De aztán igyekeztem megtalálni a gondolataim között azokat a dolgokat, melyeket másoknak tanácsolnék hasonló helyzetben. Többek között eszembe jutott ez az NLP-s előfeltevés is: „Az emberben megvan minden, amire szüksége van” Így, elsőre talán furcsán hangzik ez a kijelentés, de valójában arról van itt szó, hogy rengeteg erőforrásunk van, amiről nem is tudunk. Nem használjuk őket például azért, mert bizonyos dolgok távolabb állnak tőlünk, s van más, aki az adott dolgokat megteszi helyettünk. Már, ha van ilyen ember a közelünkben. És ha nincs? Vagyis valamilyen szintű segítség mindig adódik. Hiszen az is az erőforrásaink egyike, hogy képesek vagyunk megtalálni, hogy hol kereshetünk, kérhetünk segítséget. Én is megtaláltam azt a segítségforrást, amivel már magam is boldogulhatok ebben a váratlanul jött kihívásban. Olyan erőforrásaimat kell most előszednem, melynek a létezésére eddig nem is gondoltam. Olyan ez, mintha a házunk egy elhagyatott pincéjében egyszer csak felfedeznénk egy régi poros, pókhálós ládát, s felvisszük, s mikor kinyitjuk, döbbenten vesszük észre, hogy tele van olyan kincsekkel, melyek eddig is a birtokunkban voltak, csak nem is tudtunk róluk. Ezért hasznos az a tudás, hogy szükség esetén érdemes a „házunk eldugott zugaiban” körülnéznünk, mert nyilván vannak eddig fel nem fedezett kincseink, rejtett tartalékaink, melyek kisegítenek bennünket a nehéz időkben. A rejtett kincseink megtalálásának azonban az első lépése, hogy elhisszük, hogy léteznek, hiszen csak úgy fedezhetjük fel őket a soha ki nem nyitott porosodó ládikókban.

Lassan vége ennek a szokatlan húsvétnak. Az azért nehéz, hogy nem tudtam magamhoz ölelni az unokáimat. De legalább láttam őket a technika segítségével. Igyekszem ezt szem előtt tartani, hogy milyen nagyszerű lehetőségeket kapunk az internet révén. Ma délután néhány óráig szünetelt a szolgáltatás, jól meg is zavart. Már annyira természetes, hogy fenn lehetünk a világhálón, mint hogy van elektromos áram a lakásunkban. Aztán ha egy műszaki hiba miatt szünetel, akkor győzünk gondolkodni, hogy mihez is fogjunk. Mert ugye, ha nem lehet porszívózni, akkor majd kivasalunk… Ja, mégsem. J Gyerekkoromban a tudományos-fantasztikus filmek világában létező „videótelefonálás” a hétköznapi valóságunk része lett. Láthattam az unokáimat, megnézhettem, hogy mit kaptak a nyuszitól, még „együtt is játszhattunk” egy kicsit. Nekik ez sokkal természetesebb, mint nekem. A húsvéti szertartásokon való személyes részvétel szintén hiányzott, ugyanakkor lehetőségem volt választani, hogy a virtuális térben melyik templomba térjek be. A vatikáni szertartások éppen úgy elérhetőek voltak, mint a saját egyházközségünkben zajlók. Szeretnék eléggé hálás lenni mindezért. Úgy vagyunk távol, hogy közel lehetünk. Erre gondolok, ha véletlenül elnyaffintanám magam

Aztán meg van még egy nap tavaszi szünet is! Holnap még feltétlenül szünidős programra van szükségünk. Fontos, hogy meg lehessen különböztetni a napjainkat. Még a pszichowellness-iskolában is csak pszichowellness van szünetben. Iskola meg a maga idejében.

Ma bejegyzés helyett azt kérem, hogy nézd végig a napodat, és számold össze, hogy mennyi öröm ért ma, akkor is, ha a nehézségek akarják uralni a gondolataidat. Sőt, akkor még sokkal inkább tedd ezt!

És húsvét lévén küldök egy idézetet Szent János Evangéliumából „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.” (Jn. 10,10) És ezt a linket: https://www.youtube.com/watch?v=9G8E5A-23no&feature=share sok szeretettel.

Áldott ünnepet kívánok mindannyiunknak!

Egész délután ez a templomi ének jár a fejemben. Felidézi a régi feltámadási körmeneteket, végigvezet az életemen. Most így ebben a lelkemben vonuló körmenetben ott van mindenki, akit csak szeretnék, velem lehetnek a nagyszüleim és az unokáim is. A húsvét eseménye téren és időn felül áll. A lelki szemeimmel együtt láthatom mindazokat, akik hozzám tartoznak, így jelen időben, akkor is, ha már sok-sok éve nincsenek itt velünk. Aztán van sonka és kalács is… és elképzelhetem azt is, hogy mindnyájan ott ülnek az asztal körül.

Ma van a költészet napja is, álljon itt ezért most a Szeretethimnusz, hiszen „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.” (Jn. 15,13.)

Korintusiaknak írt I. levél 13. fejezet

„ Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom. Lehet prófétáló tehetségem, ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat, hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt, odaadhatom a testemet is égőáldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem. A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. S a szeretet nem szűnik meg soha. A prófétálás véget ér, a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik. Most megismerésünk csak töredékes, és töredékes a prófétálásunk is. Ha azonban elérkezik a tökéletes, ami töredékes, az véget ér. Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a gyerek, úgy gondolkoztam, mint a gyerek, úgy ítéltem, mint a gyerek. De amikor elértem a férfikort, elhagytam a gyerek szokásait. Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek. Addig megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet.”

Most, hogy a járvány az ünnep idejére is elzárja egymástól a családtagokat, a barátokat, különleges aktualitást kap a címben leírt NLP-s előfeltevés. Erről is az jut eszembe, hogy nem egyszál magunkban állunk a világban. Akármilyenek is éppen most a körülményeink, egy hatalmas rendszernek: a teremtett világnak, azon belül pedig az emberiségnek a részei vagyunk. Mindannyiunknak mindenkor értelmes helye van ebben a rendszerben. És a rendszer elemeiként állandó jelzéseket fogunk fel másoktól, és adunk is jelzéseket, amit mások felfognak. Egy és ugyanazon élő Testnek a tagjai, „testvérek” vagyunk.

Sokan mondják, hogy üzenetértéke van annak, hogy miféle bajok érnek el bennünket. Nagyon elgondolkodtató ez a járvánnyal kapcsolatban. A járvány kapcsolatok útján terjed, és az emberek elszigetelése lett a következménye. Így mindenképpen a kapcsolatainkra irányítja a figyelmet. Adódik, hogy feltegyük magunknak a kérdést: milyen a kapcsolatunk az embertársainkkal, milyen a természettel és milyen a természetfelettivel, a Jóistennel? Hogyan gondolunk magunkra, a kapcsolatainkra? Mit tettünk értük mostanában, és mit teszünk most? És éppen ma, nagypénteken gondolunk arra, hogy mit tett értünk Jézus?

Az összetartozás kapcsán eszembe jutott Hemingway közismert idézete:  „Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja…” Aztán meg egy világhírű magyar tudósra Barabási Albert-Lászlóra gondoltam, a hálózatok tudományának kutatójára, aki azt kutatja, arról ír, hogy mennyire összefügg minden és mindenki a világunkban. A legmélyebb választ a kapcsolatokról azonban a harmadik gondolatom hozta, az Apostoli hitvallásnak, közismert nevén a Hiszekegynek ez a félmondata: „… hiszem a … szentek közösségét”. Ez a mondat nem a szentté avatottakra utal, hanem az összes valaha élt és most élő ember közösségét jelenti. Ennek a hitvallásnak az értelmében közösségben vagyunk Istennel és minden embertársunkkal. Ha fizikailag egyedül is vagyunk az ünnepen, valójában közösségben vagyunk az élő és már meghalt szeretteinkkel egyaránt. A nagypéntek a kezdet, nem a vég. Utána jön a feltámadás! A legnagyobb keresztény ünnepen ez az ajándékunk.

Áldott húsvétot kívánok mindenkinek!

Látod a képen a citromot? Érzed az illatát? És az ízét? Hmmm… ?  Feltalálták a szagos-ízes internetet? :D

Tegnap beszéltem már az NLP-ről és az NLP úgynevezett előfeltevéseiről. Azok közül is az elsőről, miszerint: „A térkép nem a terület”. Azaz a világnak ugyanazt a szeletét mindannyian egy kicsit (vagy akár nagyon) máshogy látjuk, attól függően, hogy milyen élmények, tapasztalatok értek bennünket eddigi étetünk során, s azokból mit raktároztunk el magunkban képek, hangok, érzések formájában. „Mindenki azt hiszi, hogy saját képzeletének határai azonosak a világ határaival.” - idézik gyakran Schopenhauertől. Valóban, sokszor tapasztalhatunk hasonlót. Éppen ezért hasznos, ha szem előtt tartjuk a fenti előfeltevést. Ha ez sikerül, új világok nyílhatnak meg előttünk.

Ma nézzünk egy következő előfeltevést: „Az alkotott élmények éppúgy befolyásolnak, mint a megtörténtek.” Nos, ezért hoztam az előbb a citromos példát, mert jól példázza ezt az állítást. Elég csak elképzelnünk valamit, s megjelennek bennünk hasonló érzések, mintha valóban átélnénk az elképzelt dolgot. Ez mindaddig remek, amíg szép és jó dolgok elképzelésével derítjük magunkat jókedvre. Nagyon hasznos lehet, ha tervezéskor ezt tesszük, s ezáltal tudunk figyelni a várható következményekre. Viszont nagyon rossz akkor, ha lépten-nyomon mindenféle szörnyűséget vizionálunk.

Azt is tapasztalhatjuk olykor, hogy képzeletbeli párbeszédet folytatunk úgy, hogy az ott nem is lévő el nem hangzott szavain úgy felhergeljük magunkat, hogy csak…, na! (Tudjátok, a nyuszika esete a fűnyíróval :D ) Persze azt is el lehet képzelni ugyanekkora erővel, hogy valaki éppen milyen szépeket mond nekünk, csak ez ritkábban fordul elő.

Ezekben a karanténos napokban sokan elképzelik a legrosszabb megoldást, és már hetek óta kemény stresszben, szorongásban élnek. Mások meg mást képzelnek, s fegyelmezetlenül lépten-nyomon megszegik az óvintézkedéseket. Azért gondoltam, hogy érdemes tudnunk, hogy a hogylétünket s a cselekedeteinket a valós élmények mellett, sőt sokszor azok fölött az elképzelt dolgok befolyásolják. Ha a való világban akarunk jó lépéseket tenni, akkor is jó tudni, hogy ne az elképzelt dolgok nyomán hozzunk döntéseket. Ha pedig „csak úgy” elképzeljük a dolgokat, akkor szabadon választhatunk aközött, hogy elrontjuk vagy felvidítjuk a napunkat az alkotott élményekkel. Mind a kettő hatalmunkban áll.  

U.i. : Ha nem ismernéd a nyuszika esetét a fűnyíróval, itt elolvashatod az egyik változatát https://gabor.chikan.hu/cikk.php?id=18

Hogyan működik az ember? Miért éppen úgy érzünk, reagálunk, ahogy…?  Miért van, hogy ugyanattól a dologtól valaki pánikol, más meg csak legyint rá? Mi mozgatja az embereket? Miért tudnak egyesek sokkal sikeresebbek, nyugodtabbak, bizakodóbbak, hatékonyabbak, kedveltebbek lenni közel azonos helyzetben, mint mások? Muszáj-e ugyanolyannak maradnunk, mint amilyenek vagyunk, akkor is, ha ez nem tetszik nekünk, vagy van-e esélyünk, és ha igen, hogyan a változásra? Régóta érdekelnek ezek és az ehhez hasonló kérdések. Sok helyen sokféle választ kaphatunk minderre. Én a sok válaszadóból úgy másfél évtizede kiválasztottam az NLP-t. Ez egy „elegáns, gyors és működő” kommunikációs módszer. Nem tudomány, nem is valamiféle titkos tan, hanem megfigyelések, tapasztalatok logikus és praktikus rendszere. Van néhány megállapítás (az NLP-ben előfeltevéseknek nevezik ezeket), amit kiindulópontként használnak ahhoz, hogy könnyebben eligazodjunk a hétköznapi kommunikációban. Nem kőbevésett igazságok ezek, inkább olyanok, mint a zseblámpa fénye a sötét kamrában, segítenek felfedezni a dolgokat.

Az első és legfontosabb NLP-s előfeltevés: „A térkép nem a terület.” Ismerős lehet ez a gondolat mindannyiunknak, hiszen az NLP megszületése előtt több mint harminc évvel Radnóti Miklós is megfogalmazott valami nagyon hasonlót: „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj…” (Ugye, ismerős, hiszen mindenki (? :) ) megtanulta nyolcadikos korában a Nem tudhatom… c. verset.)

A térkép nem a terület. A térkép nem azonos azzal, amit ábrázol. És az sem egyforma, hogy kinek mit rejt ugyanaz a térkép: az egyiknek „gyárat és vad laktanyát”, míg a másiknak: „szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát”.

A gondolatainkkal, meggyőződésünkkel mindannyian megrajzoljuk a magunk térképét a világról. Egyedi világképünk van, melyet az életünk során bennünket ért hatások, információk alapján ösztönösen alkotunk meg. Nyilván mindenki a magáét érzi „igaz”-nak. Azt hiszem, eléggé megdöbbennénk, ha lenne módunk érzékelni és felfogni más embertársaink világról alkotott képét. De már az is nagy haladás, ha ezt a létező különbséget el tudjuk fogadni, azt, hogy ugyanazt a dolgot másként is láthatja a másik, s mindezt úgy, hogy mind a kettőnek „igaza van”.

Nézzünk egy nagyon egyszerű példát! Ha egy társaság tagjait arra kérjük, hogy képzeljenek el egy kutyát, nagyon kicsi (gyakorlatilag nulla) az esélyünk arra, hogy két embernél ugyanaz a kép jelenik meg a kutya szó hallatán.

S hogy miért is olyan hasznos tudás ez, folytatom legközelebb, mivel az én térképemben az van, hogy egy blogban ennél hosszabb szöveget nem olvas el senki. :D

Világjárvány van. Fenekestől felfordult az életünk. Soha ilyen még nem volt. Mi lesz most? A kezdeti sokk után nagyon sokan igyekeztek valamit „betenni a közösbe”. Elárasztották az internetet a különböző programok, tanácsok, információk. Nagyon sok jószándék, értékes és kevésbé értékes tartalmak. Megrendült biztonságérzet, krízis, bizonytalanság, elkeseredés, fogyó lendület, kedélyhullámzás. Durván megemelkedett ingerküszöb. Szélsőségek. Fogyó türelem és elhatalmasodó közöny. Van, aki már a jövőre koncentrál. Az élet megy tovább. Kapaszkodók kellenek. Közhelyek vannak. Meg tavasz is van. És nagyhét. Hétvégén húsvét. Érdemes lelassulni. Mit mond a lélek szava? Jó lenne egy kis mosoly. Mindig volt valahogy. Ami van, el fog múlni. És majd lesz valahogy… esetleg :D 

Ma azt mondtam a gyerekeknek a discordos óráim végén, hogy azt adom házi feladatnak a tavaszi szünetre, hogy messze kerüljék el az iskolával kapcsolatos teendőket, de még az iskolával kapcsolatos gondolatokat is. Csukják be az „iskola-dossziéjukat” arra a pár napra, és tegyék a fiók mélyére. Remélem, többen képesek lesznek ezt a feladatot megoldani. :D Nekem is nagy szükségem van rá, hogy hasonlóan tegyek. Mi mást is mondhatnék, mint hogy „Jóból is megárt a sok”. :D

Most egy pillanatra elábrándoztam rajta, hogy valami teljes ellazulásra alkalmas, csendes helyre kellene elvonulni, és szép nyugodtan hagyni, hogy a jelenlegi káoszból valami kép formálódjon bennem arról, hogy hol is vagyunk most. Szeretném, ha valami használható képem lenne a helyzetről. Vágyom rá, hogy el tudjam képzelni, hogy merre is van az arra. Abban biztos vagyok, hogy valami nagyon újnak az előszobájában vagyunk. Ha olyan gyorsan rendeződne is a helyzet, hogy pár héten belül vissza tudnánk menni az iskola épületébe, már az sem lenne ugyanaz, ami volt. Ez már nem múlhat el nyomtalanul.

Tegnap találtam itt az interneten két dolgot, amit meg szeretnék osztani veletek. Az első egy cikk Pécsi Rita tollából.  https://www.magyarkurir.hu/hirek/pecsi-rita-zurzavaros-napjaink-pedagogusszemmel  Nagyon hasonló tapasztalataim vannak a helyzetünkről. S egyetértek azzal, amit mond.

A másik pedig egy igen ígéretes kezdeményezés: az „OKTONDI – oktatás. online. digitálisan.” „Diákoknak, tanároknak, hallgatóktól”. https://www.tavoktatas2020.hu/f%C5%91oldal

Ez csak két adalék ahhoz, amit gondolok: Megfogant valami új dolog: a jövő iskolája. De sok minden van még előttünk addig is, amíg a világra jön, s akkor is még csak egy újszülött lesz…

A Felsőbb Erő fogalmát a függőségben szenvedők 12 lépéses önsegítő csoportjaiban ( https://sites.google.com/site/12lepes12hagyomany/ ) használják Isten nevének rokon értelmű szavaként. Ezek a csoportok már a kezdetek óta nagyon sok függőt és családtagot menekítettek ki igen nehéz élethelyzetekből. Ez adja a hitelüket is. A közbeszédben kevés szó esik róluk, mert ahogy a nevük is sugallja, anonim módon működnek, és kerülnek mindenféle hírverést. Ezzel együtt jó, ha minél többen tudunk a létezésükről, hiszen a különböző függőségek rengeteg embert sújtanak. Nem hiszem, hogy lenne valaki, akinek a családjában legalább unokatestvéri távolságban ne lenne például egy alkoholista. (S akkor a többi függőségről még nem is beszéltem.) Ha ez nálad másként van, akkor vagy kb. egy vagy az egymillióból, vagy nem tudsz róla (nagyon sok rejtett eset van!), vagy egyszerűen nem ismered fel a függőséget (ez teljesen általános), az is lehet, - ami még nagyon gyakori ebben az ügyben – a bagatellizálást és a szándékos vakságot választod. Persze a függőség fogalmának meghatározása körül is óriási a tudatlanság. Az emberek többnyire csak a teljesen lecsúszott függőket tekintik annak.

Az iskolák életében is igen kemény téma ez. Nagyon sok gyerek érkezik (na jó, nem most) az iskolába nap mint nap olyan családból, ahol ez súlyos gond. Arról nem is beszélve, hogy a függőség olyan betegség (mert igen, ez betegség, és nem erkölcsi kérdés!), amely generációkon át is hathat ránk. Sőt, sokan a transzgenerációs hatása miatt szenvednek tőle.

Ahogy konfliktuskezelő szaktanácsadóként megfordulok különböző iskolákban, bizony előfordul, hogy kiderül, az intézményvezetőnek egy-egy munkatársával is van ilyen jellegű gondja…

De valójában nem is erről akartam most írni. Úgy jöttek elő ezek a mondatok, hogy az Isten neve helyett a Felsőbb Erő fogalmát használtam. Ezt meg azért tettem, mert – ahogy a fenti csoportok tagjai is tartják – még a nem hívőknek is szükségük van arra, hogy elfogadjanak egy olyan Létezőt, akire számítani lehet. A virágvasárnappal beléptünk a húsvét közvetlen közelébe, az évnek minden bizonnyal a legspirituálisabb időszaka ez. És ahhoz, hogy az életünkben harmónia legyen, érdemes arra is gondolnunk, hogy miként is állunk ezekkel a dolgokkal… Nos, erről majd legközelebb… J