20. nap (szombat) – És akkor most én ki is vagyok?
Ritkán gondolunk arra, hogy az életünket különböző szerepekben éljük. Vannak a családi szerepeink: pl. vagyunk házastársak, szülők, akár nagyszülők, de a szüleinknek a gyerekei is… Aztán vannak a munkahelyi szerepeink, s ha több helyen is dolgozunk, akkor abból is több van, lehetünk egyszerre főnökök és beosztottak, alkalmazottak és vállalkozók… Az egyik nehézség ebben a virtuális iskolában, hogy nehezebbé teszi a szerepeink elkülönítését.
Még egészen kicsi voltam, amikor feltűnt, hogy anyukám egészen máshogy beszél az idegenekkel, mint otthon. Az tűnt fel, hogy más a hangja, más szavakat használ. Engem ez akkor nagyon zavart. Mit tudtam én akkor még az ember szerepeiről! Iskolásként azt éltem meg nehezen, hogy az unokabátyám a tanárom is lett. Még felnőtt fejjel sem értettem eléggé, hogy miért is olyan kutyanehéz dolog, hogy tanára vagyok a saját gyerekeimnek.
Konfliktusaink közül nagyon sok szerepkonfliktus. Nehéz az, ha nem találjuk vagy felcseréljük egy-egy helyzetben a szerephez tartozó énünket. De az is kemény, ha egyazon időben kellene több szerepben is helytállnunk. (Éppen egy munkahelyi gonddal küzdünk, s a gyerekünknek meg anyára lenne ott és akkor szüksége…) Olyannal is gyakran találkozhatunk, hogy egyesek képmutatásnak élik meg, hogy más-más helyzetekben másmilyenek vagyunk. Nem mások, de másmilyenek. A különböző szerepeink jó megélésében nagyon sokat segít, hogy többnyire ezeknek a szerepeknek saját helyszínük van. Akár még családon belül is ezt szolgálhatják a lakásunk különböző terei.
Most, karantén idején bejön az otthonunkba az iskola, pedig annak ott elvileg nincs helye. Tanárként talán könnyebb ezt kezelnünk, hiszen valószínű, hogy eddig is sok iskolai munkát végeztünk otthon, s van ennek megszokott helye, de azért, hogy online kapcsolatban vagyunk egy-egy osztálynyi gyerekkel, mégis szintlépést jelent ebben a műfajban. Ha meg közben a saját gyerekeink is ott ugrálnak körülöttünk, akkor meg aztán végképp, mert akkor már nemcsak tanárok vagyunk, hanem szülők is. A szülőknek és a gyerekeknek ez még sokkal nehezebb lehet. Nagyon váratlanul költözött be az iskola most az otthonokba. Nem olyan könnyű helyet találni neki. Az otthon, az én házam, az én váram, most be kell, hogy engedje a tanár szavát, be kell, hogy engedje a tanórát, és adott esetben még a számonkérést is. A gyerek nemcsak gyerek az otthonában, hanem diák is.
Most, hogy lesz egy lélegzetvételnyi időnk, átgondolhatjuk ezt. Hasznos lehet, ha listát írunk a szerepeinkről, mert így tudatosabbakká válnak, s jobban tudjuk majd őket kezelni. Ennek fényében lehet, hogy tudunk úgy alakítani a dolgainkon, hogy egy kicsit könnyebb legyen.
Kedves Kollégák! Benneteket is megillet néhány jó szó. Amit mi az elmúlt három hétben csináltunk, az is megér egy misét! Szerintem nyugodtan vállon veregethetjük magunkat. Azt hiszem, nem választottuk volna ezt a lehetőséget, ha csak úgy felajánlják, de mivel választási lehetőségünk nem volt, alkalmunk nyílt rá, hogy megtapasztaljuk, sokkal rugalmasabbak vagyunk, mint azt gondoltuk volna. Korunk elsőszámú kívánatos tulajdonságává lépett elő a reziliencia (a rugalmas ellenállási, alkalmazkodási képesség). Egyszerre kell erősnek, stabilnak és hajlékonynak lenni. Az alkalmazkodási képesség, a változáshoz való optimális hozzáállás most igencsak kívánatos erény. Nem példátlan elvárás ez, csak eddig nem sokat gondoltunk rá.
Kedves Szülők! Minden együttérzésem és nagyrabecsülésem a Tiétek! Már harmadik hete álltok helyt egy soha nem látott élethelyzetben. Egy olyanban, ami eddig még álmotokban sem jött elő. Nem tanulhattátok ezt a fajta helytállást sem a saját szüleitektől, sem könyvekből, de még a hogyan lehetünk tökéletes szülők témájú kurzusokon sem. És ráadásul, mi tanárok sem tudtunk az első pillanatban egyértelmű, biztosan járható, biztosan jó helyre vivő utat mutatni, hiszen nekünk is éppen olyan ködbenúszás ez, mint nektek. De nagyon igyekszünk, s már vannak irányaink, számíthattok ránk. Nem várjuk Tőletek, hogy átvegyétek a helyünket, és nem akarunk benneteket sem feleltetni, sem osztályozni. Amit szeretnénk, szeretnék én személy szerint, hogy beszéljünk egymással, hogy megtaláljuk a győztes - győztes megoldást. Legfontosabb most (is) a jó kapcsolat.
Szokatlan korlátok között élünk már hetek óta, s ki tudja, még meddig. Ilyenkor adódik, hogy eszünkbe jusson: hogy is állunk a szabadsággal?
Reggel korán elmentem a Sparba. Elhatároztam, hogy minden óvintézkedésre figyelek, amire csak tudok. Kaptunk maszkot az önkormányzattól, gumikesztyű van itthon. Így indultam neki. Eddig soha nem jutott eszembe, hogy mennyi szennyeződés lehet a bevásárlókocsin, ha megfogom, utána már be is szennyeződik a kezem. Letéptem hát egy plusz zacskót, s azzal értem a banánhoz…, így bűvészkedtem végig.
Hiába kértelek? Most, hogy elolvastad a bejegyzés címét, csak gondoltál arra a fránya rózsaszín elefántra! Valld be! Ja, hogy nem lehet valamire úgy nem gondolni, hogy előbb gondolnánk rá? Nos, igen. De nem én találtam fel a spanyolviaszt. :) A tanári kommunikációban is alap, hogy nem azt mondom a gyereknek, amit el szeretnék kerülni, hanem azt, amit el szeretnék érni. A „Ne zajongj!” helyett, a „Maradj csendben!” mondatnak van értelme. Egy lépéssel sem vagyunk előrébb, ha azt mantrázzuk, amit nem szeretnénk. Ahhoz, hogy máshol legyünk (legalább gondolatban), mint ahol nem szeretnénk lenni, akkor első lépésként mondjuk meg azt, hogy ha nem itt, akkor hol…
Ma nulla órától van érvényben a kijárási korlátozás. Furcsa érzés. Valami olyasmi, mint amikor a fényképész azt mondja, hogy most ne pislogj. Addig eszedbe se jutott volna. De így, hogy mondták, már elég nehéz megállni. Bent vagyok a házban napok óta, és eszembe sem jutott kimenni. Ma azonban ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy kilépjek a kapun. Jogkövető állampolgár lévén azért elolvastam a rendeletet, hogy milyen lehetőségeim vannak. Meg is találtam az „alapos indokok” között a rám érvényeset: „egyéni szabadidős sporttevékenység, szabadidős célú gyalogos közlekedés”. A lényeg, hogy ne találkozzam másokkal. Nos, ez itt elég könnyen megoldható. Szó szerint egy perc alatt kint vagyok a határban, ahol madár ugyan jár – láttam is többet –, de ember - meddig a szem ellát - egy sem volt.
Ma délután a római pápa a járvány kapcsán az egész világért imádkozott. Az élő közvetítés útján bárki virtuális ottlévőként lehetett jelen. Az egyedül és az együtt nagyon különleges élménye volt ez. Nyilván még hasonló sem volt soha az emberiség történetében. Az üres Szent Péter tér, tavaszi eső az alkonyi Rómában, és egy idős ember, aki egy sokszázmilliós közösség első embereként a hatalmas térben látszólag egyedül állva vezeti az imát, melyhez valós időben - látva és hallva az ott történteket - a világon bárki csatlakozhat.