Lassan elérkezünk abba a fázisba – főként ebben a télies időben -, hogy az itthonlétben elkezdünk lelassulni, elnehezülni. A lehúzó erő nagyon alattomos tud lenni. Ha nem csípjük nyakon az elején, képes elhatalmasodni. (Kivéve persze, ha a család apraja-nagyja körülöttünk nyüzsög. J - De az egy másik bejegyzés témája lehet.) Ha a lelassulás megnyugvást, elfogadást jelent, az jó, csak érdemes megkülönböztetni az ellustulástól, a motiválatlanságtól, a halogatástól, a lehangoltságtól.

Sokszor vágyakoztam arra, hogy egyszer legyen annyi időm, hogy utolérjem magam. Most több időm van, mint eddig – látszólag -, de valójában még mindig csak kapkodom a fejem ebben a virtuális iskolában. Itt a gép előtt ülve megtalál számtalan olyan dolog, amire érdemes lenne időt szánni. De mindent nem lehet. Rangsorolni kell most is. Szeretném a lehető legjobban hasznosítani ezt az ajándék itthonlétet. Sokat segít a napirend. Éppen úgy, mint „rendesen”, kell, hogy beosszam a napom, listát írjak a teendőimről, amiket aztán nagy örömmel húzhatok ki, miután elvégeztem őket.

Van a virtuális iskolának is órarendje, bár a gyerekek még nem igazán érzik ezt. Ez is az egyik komoly feladatom most, hogy „rajta tartsam őket is a csíkon”. A hánytól hányig fontos akkor is, ha csak sajátmagunkat ellenőrizzük. Könnyű elveszni egy-egy tevékenységben, beleragadni a dolgokba. A közösségi média nagy kísértő, időrabló. Igaz, arra nem vagyok hajlandó, hogy negatív dolgokat elolvassak, de azért a régi fényképek keresgélésére nyilván előbb-utóbb sort fogok keríteni én is. J És a  gyerekeknek is jócskán megvannak a virtuális bandázós helyeik.

Azt is hasznosnak találom, ha a „muszáj-dolgokat” sikerül úgy elvégeznem, hogy valami öröm is legyen benne. Mint például a napi nyűgként létező főzési rutint ma felcseréltem a kedvenc fantázia-főzésemre. Így született meg ez a képen látható céklás palacsintametélt fokhagymás mascarpone-habbal. Ma még van néhány dolog a listámon, ezért a receptjét nem most írom le a főzős blogba, de valamelyik nap sort kerítek rá. Szerintem vállalható lett. :)

Második hete „tapossuk” a digitális tanterem „padlóját”. Szépen gyűlnek már a tapasztalatok. Először azt láttam, hogy mi, tanárok emberfeletti munkával elkezdtünk azon dolgozni, hogy milyen tananyagokat és hogyan használjunk a tantermen kívüli életünkben. Egy hét alatt rengeteg ötlet, megoldás, program vált elérhetővé, ismertté. Köszönet érte. Nem volt egyszerű, de találtunk csatornákat is, melyeken keresztül ezeket a gyerekekhez el is lehet juttatni. Ma azonban egy új dolog került a figyelmem középpontjába: a kapcsolat. Az, hogy mennyire fontos ez a „tantermen kívüli oktatás” során is. Azt hittem, egyszerűbb és egyértelműbb ez a gyerekek - s Uram bocsá’-, a szülők számára is. A tanítás-tanulás csak úgy működik, ha megfelelő kapcsolatban vagyunk. Már tudom, hogy ez nem megy magától, ebbe komoly munkát kell fektetni.

Azt hiszem, nagyon sok minden az életünkben a kapcsolataink minőségén áll vagy bukik.  Van egy bibliai történet, amely a jeruzsálemi Beteszda fürdőnél játszódik, melynek időnként megmozdul a gyógyító vize, és aki az ott várakozó betegek közül elsőként a vízbe lép, meggyógyul. Van ott egy béna ember már harmincnyolc éve. Egyszer, mikor Jézus odamegy hozzá, a béna elmondja neki, hogy azért vár itt már olyan régen, mert „nincs embere”, aki a vízhez vinné, amikor az megmozdul. Nincs embere, nincs kapcsolata, aki segítené őt az áhított gyógyuláshoz. Olvastam egyszer valahol, hogy azok jutottak túl megerősödve a kríziseiken, akiknek „volt emberük”, volt valaki, akire számíthattak a nehéz időkben. Ez az elzárt életmód most erre nagyon rávilágít. Van sok tudásunk, jó szívünk, amit akár meg is oszthatunk, van csatornánk is erre, a kérdés „csupán” az, hogy a kapcsolataink milyenek. Akarunk-e, tudunk-e igazán kapcsolatba kerülni egymással? Akarunk-e, tudunk-e egymás „emberei” lenni, akire lehet számítani krízis idején…? Tudjuk-e azzal kezdeni, hogy adunk, vagy csak arra várunk, hogy kapjunk már valamit?

 Hallottatok már Placid atyáról? https://hu.wikipedia.org/wiki/Olofsson_Placid  Ő az a szerzetespap és tanár, aki tíz évet húzott le a hajdani Szovjetunió büntetőtáborában, a Gulágon koncepciós vádak miatt. Aztán meg mindenkinek – aki vevő volt rá- tanította a túlélés szabályait. Nem sokkal a századik születésnapja után halt meg 2017 januárjában. Egyszer járt a mi iskolánkban is. Tartott egy rendhagyó történelemórát. Nekem örök emlék, jelentős muníció a vele való találkozás. A Wikipedia így foglalta össze az általa hirdetett és a Gulág poklában „tesztelt” túlélési szabályokat:

1. A szenvedést nem szabad dramatizálni! Nem szabad panaszkodni, mert attól gyengébb lesz az ember.
2. Az öröm szükséges a túléléshez. Ezért észre kell venni és tudatosan kell keresni az élet apró örömeit.
3. Nem vagyunk tökéletesek, de itt és most kell megmutatnunk, hogy különbek vagyunk rabtartóinknál. Ez mozgósítja az életenergiákat.
4. Akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb. Mi hívők, ha a Jóistenbe kapaszkodunk, rájövünk, hogy Ő is akarja túlélésünket.

Azt mindenképpen érdemes szem előtt tartanunk, hogy néha nehéz lehet ugyan az életünk, de azért a Gulággal egynapon semmiképp sem említhető …

A történetek, melyekkel Placid atya a második pontot illusztrálta, különösen mély nyomot hagytak bennem. Azt mesélte, hogy ott a lágerben ők „örömolimpiát” rendeztek. Úgy indultak el naponta a barakkból dolgozni - az akár negyvenfokos hidegben is -, hogy arra figyeltek, hány apró örömet találnak estig, hogy visszatérve a barakkba összemérhessék az örömlistájukat, s kihirdessék az aznapi örömolimpia bajnokát, ott a Gulágon!

- Hogyan is rágódhattunk volna a szörnyű körülményeinken  – mondta Placid atya – ,amikor egész nap az örömeinket memorizáltuk az esti versenyre. Akik betartották a négy pontot, túlélték a tíz évig tartó borzalmat, a többiek jórészt odavesztek.

Placid atyától megtanultam, hogy micsoda erő rejlik az élet apró örömeiben, ha képesek vagyunk azokat észrevenni. Már azt is tudom, hogy az örömészlelési képességünk fejleszthető, és érdemes is gyakorlással fejleszteni. Hány örömet veszek észre én a napomban? Létezhet az érzelmi intelligencia, az EQ mintájára örömészlelési intelligencia? Lehet, hogy van ÖQ? És ha van, akkor ez vajon kinek hányas?

U.i. A képek a mai időjárást illusztrálják: Egy nap két évszak: Reggeltől estig, a tavasztól télig. 

„Nincs annyi információd, hogy gondolkozz!” – mondta egy szereplő a Schwarzenegger által alakított főhősnek az egyik filmben. A film címére nem emlékszem, s más egyébre sem belőle, talán csak egy akváriumra, amit Schwarzi ököllel ütött szét abban a jelenetben, amikor ezt a mondatot közölte vele a másik. Sok éve láttam, de ez a jelenet nagyon belém égett. Értem a dühöt, hogy nincs elég információnk, nem látunk előre, nem ehhez vagyunk szokva… Mi lesz így? Hogyan tartsam a kontrollt? Ez mind jogos, de az összetört hatalmas akváriumtól, a drága szőnyegre ömlő víztől és a vergődő halaktól sem lett okosabb az erősember. Azt már nem tudom, hogy abban a filmben ez a helyzet hogy oldódott meg, de azt tudom, hogy van egy szlogen, amit a felépülő függők önsegítő csoportjai ajánlanak kapaszkodóként a beláthatatlan változások napjaiban. Így hangzik: Csak a mai nap!  Akkor segít ez, amikor a megszokott kontrollt (ami egyébként is csak egy illúzió volt addig is) el kell engedni. És van több szlogenjük is. Például: Elég az elég jó! Tudom, hogy a Csak a mai nap!  tanács nem oldja meg a dolgokat, de segít túljutni a nehézségeken, még akkor is, ha azok jócskán az erőnket meghaladónak tűnnek. Nem adja a tökéletes megoldást, de élhetővé teszi az életet MOST, ezért elég JÓ! És EZ ELÉG, hiszen élni csak a MOST-ban tudunk. Elég az elég jó! Ezért a tanácsom mára: Csak a mai nap!

Talán hihetetlen, de reggel önfegyelemre volt szükségem ahhoz, hogy ne üljek a géphez. Szombat van. Ez nem munkanap. Lett volna ürügyem arra is, hogy kilépjek a házból, de mégsem tettem. Kenyeret kellett volna vennem, de inkább sütöttem. Kislánykoromban láttam a nagymamámat kenyeret sütni, s van némi halvány emlékem róla. No, meg pár éve kalandoztam a gasztroblogok világában is, sőt egy időben rendszeresen írtam a saját „főzős” blogomat.  https://pszichowellness-konyha.blogspot.com/  Akkoriban a kenyérsütéssel is megpróbálkoztam. Ennyi előzménnyel fogtam ma hozzá. Ehető lett az eredmény, de azért ez nem az a szint, amivel dicsekedni lehetne. Viszont mégis jó, hogy megtörtént. Azért jó, mert ezt belső motivációból tettem. Belső motiváció az, amikor azért teszek meg valamit, mert önmagában az, amit csinálok, örömet okoz. Sajnos ilyesmi ritkábban fordul elő velünk. Az a gyakoribb, hogy külső motiváció hatására cselekszünk. Lehet, hogy azért teszünk meg valamit, hogy jutalmat, dicséretet kapjunk érte, de nagyon sokszor csak a büntetést szeretnénk elkerülni.

Mindennapi iskolai életünkben is központi szerepe van a motivációnak, akár magunkról, akár a diákjainkról legyen szó. Azt hiszem, hogy nagyrészt ezen áll vagy bukik minden a tanári munkában. Az lenne az ideális, ha el tudnánk érni, hogy a gyerekeknek a tudás megszerzésének folyamata, maga a tevékenység is örömet jelentsen. Mennyivel jobb lenne, ha nem a jó jegyért tanulnának, s az még jobb, ha nem az lenne az összes motivációjuk iskolai életükben, hogy a büntetést elkerüljék. Jó kérdés, hogy ez a mostani helyzet mit kínál ebben a témában. Lehet, hogy többet, mint elsőre gondolnánk? Annyi azonban biztos: Most mindent alaposan át kell gondolnunk, ami az iskolai tanulással kapcsolatos. (Hogy miért nem tanítást írok, az egy külön bejegyzést ér meg.) Ha már itt ez az új helyzet, jó lenne olyan utakat találni, ami a gyerekek belső motivációját ébreszti fel.

Ui. Ma, hosszú kihagyás után tettem fel egy új bejegyzést a főzős blogra: https://pszichowellness-konyha.blogspot.com/ A sajtos körtét. Nagyon egyszerűen elkészíthető, de nagyon „ütős” étel. Ínyenceknek ajánlom. J

Véget ért az első tanítási hét a virtuális iskolában. Érzelmek kavalkádja zúdult keresztül rajtunk. Nem könnyű elfogadni, hogy a többévtizedes rutin most kevés. Jócskán ki kell lépnünk a komfortzónánkból. Bár nagyon igyekeztem ez alatt az öt nap alatt, mégis megkísért az önvád, hogy nem jutottam sehova. Pedig dehogynem! „A tízezer mérföldes utazás is egyetlen lépéssel kezdődik”, ahogy a kínai bölcsesség tartja, s ezt az első lépést márpedig megtettük.  S ha már a kínaiaknál tartunk, akkor eszembe jut egy jó írás, amit tegnap olvastam vírus-fenyegette napjaink kapcsán https://hvg.hu/pszichologiamagazin/20200319_L_Stipkovits_Erika_A_koronaviruskrizis_utan_mas_emberek_leszunk - Itt említi a szerző, hogy van egy kínai írásjegy – ( valószínű ez lesz az:  危险 ) – mely a veszély és az esély egybefoglalásával fejezi ki a krízis fogalmát. Elgondolkodtam rajta, hogy mennyi nehézségen, krízisen jutottam már túl az életem során. Tehát képes vagyok erre. A hajdani kríziseim mára erőforrásaimmá váltak. Úgy szoktam emlegetni a legkeményebbeket, hogy soha nem „iratkoztam volna be” arra a „tanfolyamra”, de ha már elkerülni nem tudtam, kihoztam belőle annyi jót, amit másból nem tudtam volna. Nos, itt egy újabb lehetőség… :) 

Ja, és ma volt a napéjegyelőség. Holnap már a világosság lesz a több.

Jó tíz éve alakítottam ki azt a szokásomat, amit „önterápiás fotózásnak” nevezek. Ez azt jeleni, hogy minden nap igyekszem egy olyan fényképet készíteni, amely a napom egy örömteli pillanatát örökíti meg vagy arra emlékeztet. Talán Gyökössy Endre háromsoros versével magyarázható leginkább, hogy miért csinálom ezt évek óta

„Árnyék mögött fény ragyog,
Nagyobb mögött még nagyobb,
S amire nézek, az vagyok.”

Szóval, „amire nézek, az vagyok”. Minden, amivel kapcsolatba kerülök, hat rám. Az, hogy mi jut eszembe, azt nem tudom szabályozni. Azt viszont igen, hogy melyik gondolatomnál időzök el, s melyiket engedem azonnal tovább.  (Vagy ha makacsabb, akkor egy sokkal jobbal tudatosan kiszorítom.)  Éppen úgy, mint arra sincs ráhatásom, hogy ki megy el az ablakom vagy az ajtóm előtt, de hogy közülük kivel állok le beszélgetni, az már tőlem függ. (Meg az is, hogy kit engedek be a lakásomba.) Amin gondolkodunk, amiről beszélgetünk, az a téma vagy épít bennünket vagy leépít. Vagy hozzáad valami jót a napunkhoz, vagy elvesz belőle. Akkor érzem jól magam, ha jobb nekem. :D  Micsoda megállapítás! És mégis hányszor belesétálunk abba a csapdába, hogy önként adunk a jókedvünkből. Pedig a derű, a derűs nézőpont nagyon fontos erőforrás. Szükségünk van rá, főként nagyobb kihívások idején. Megengedhetjük magunknak akkor is, ha kevés okunk van rá. De titokban azt is elárulom, hogy sokkal több okunk van a derűre, mint gondolnánk. Iskolánk néhai fűtőjétől (Isten nyugosztalja) tanultam egy „népi bölcsességet”. Arra a kérdésemre, hogy: „Hogy van?”,  az volt a válasza, hogy: „Volt ez jobb is, az sem tetszett.” Törekszem rá, hogy ezt ne kelljen mondanom. Köszönöm, BL., ezt a mondást. Emlékemben úgy él tovább ez az egyszerű kis poén, mint egy komoly figyelmeztetés, tanítás.

Azzal az illúzióval gondoltam az itthoni munkavégzésre, hogy így több időm lesz, és mennyivel többet tudok majd végezni egy-egy nap. Nos, ez ma nem így alakult. Az egész talán ott kezdődött, hogy tegnap este még 10-kor is az online térben kommunikáltam iskolai dolgokról, s igyekeztem használható ösvényeket találni ebben a most még dzsungelnek tűnő világban. Aztán ma reggel ez folytatódott. Különböző csatornákon: e-mail, Facebook, telefon (még jó, hogy csak ennyi :D ) kerestek párhuzamosan különböző témákban. Kb. harminc éve használok napi rendszerességgel számítógépet, húsz éve (Te, jó ég! Ebbe bele sem gondoltam!) internetet, de mégis kezdőnek érzem most magam az online világban. Aztán ki is mentem egy kicsit a kutyákkal játszani a friss levegőre. S abban maradtam, hogy nemcsak a gyerekek figyelmét kell felhívnom arra, hogy okos stratégiákkal és taktikákkal, jó időbeosztással éljenek az otthoni munka során, hanem a magamét is. Fix pontokra van szükség ahhoz, hogy ne vesszünk el a teendők rengetegében. És ez akkor is igaz (sőt!), ha otthonról dolgozunk. Hiszen így sokkal könnyebben összekeverednek a szerepeink. A szerepkonfliktusok pedig nagyon kemények tudnak lenni. Főként azért, mert még másik ember sem kell hozzá, hogy konfliktusba kerüljek, hiszen minden egyes szerepem bennem van. Most itthon egyszerre vagyok tanár, feleség, háziasszony, idős anyukám gondozója, online és telefonon elérhető családtag… és persze a kutyák gazdája. :)   (A képen Zizi látható, Picur úgy rohangált körülöttem, hogy egy normális képet sem sikerült róla készítenem.)  Szabályok, keretek, jól körvonalazott szerepek, s az egyes szerepekhez kapcsolódó konkrétumok…! Nos, holnaptól… :D  

Felmentem ma az üres osztályba, bekapcsoltam a táblát, s ezt írtam rá:

„Kedves Gyerekek és Kollégák!

Az elárvult osztály és a tábla visszavár. S a tábla közben reménykedik is, hogy ebben az otthonülős utazásban mindannyian sokkal jobban megismerjük az ő vadregényes szülőföldjét: a DIGITÁLIS VILÁGOT.

Hát, igen! Nagy utazás ez! Váratlanul indultunk útra. Csak gyorsan összekapkodtuk a cuccainkat, s máris megyünk. Nagy hirtelen, semmi térkép, semmi útiterv. Cél van. Az út céllá vált. Az a cél, hogy ezen az utazáson minél több kincset gyűjtsünk. Együtt, közösen diákok, szülők, tanárok. Eddig soha nem látott dolgokkal szembesülünk a való világban is. A beláthatatlan virtuális világ meg csak úgy zúdítja ránk a hatalmas tömegű információt. S lépten-nyomon elfog a kísértés, hogy teret engedjünk az ismeretlentől való félelemnek. Még szerencse, hogy nincs időnk az önsajnálatra. Meg minek is. Helyzet van. S ha „helyzet” van, mindig az jut eszembe, hogy arra akarok koncentrálni, hogy a legjobbat hozzam ki ebből. Ha majd utólag visszagondolok, szeretnék magamra büszke lenni. Mert minden helyzet elmúlik egyszer. Emlék lesz belőle. A kérdés, hogy milyen emlék. Milyen érzés lesz majd mellette? Szégyenkezni nem szeretnék. Sokkal jobban azt, hogy az adott kihívás erőforrássá váljék.

Reggel nagyon furcsa volt, hogy a gyerekek nélküli iskolában szólalt meg a csengő. Számtalan érzés kavargott bennem. Akárhogy is, egy új korszak kezdete ez a mai nap. De nem sok helye van most a tétovázásnak. A bizonytalanságot, az aggódást, a zavart, a dühöt, az indulatokat s legfőképp a pánikot meg bármiféle egyéb negatív dolgot határozottan ki kell, hogy szorítsa az agyunkból, a szívünkből a kreativitás, a tettrekészség, a remény. Az a képességünk, hogy a nehéz helyzeteket is a javunkra fordítsuk. A konfliktushelyzetek, ha már vannak, alakuljanak konstruktívakká.

Nos, ezzel indul ez a blog, a pszichowellness-iskola. A pszichowellness, a gondolkodásunkból fakadó jóllét. Vannak dolgok, melyeken nem tudunk változtatni, akkor nincs más hátra, a hozzáállásunk legyen más.

Az a fohász jutott eszembe, melyet egyesek Szent Ferencnek, mások Teréz anyának tulajdonítanak. Ma ezt osztom meg. Álljon ez ennek az új korszaknak a küszöbén!

Istenem adj lelki békét annak elfogadására, amin változtatni nem tudok. Bátorságot, hogy változtassak azon, amin tudok, és bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget!

Úgy legyen!