Nem gondoltam, hogy a trianoni évfordulóról fogok ma írni. Pedig a családom révén is érintett vagyok a témában. Édesanyám a délvidéki Zentáról származik, ez a város ma Szerbia területén van. Édesapám családja felvidéki, a Pozsony megyei (nem a Pest megyei) Taksonyon (Taksonyfalván) született és élt 23 éves koráig, az 1947-ben történt kitelepítésig, amit csehszlovák-magyar lakosságcserének neveztek.

És erre ma délben a rádióban – számomra teljesen váratlanul – a taksonyi templom harangja szólalt meg, az a harang, melynek hangját apám és a nagyszüleim annyiszor hallották. Egész emlékfolyamot indított el bennem ez a harangszó. Délután meg itt a faluban volt emléktáblaavatás, ökumenikus istentisztelet és Rudán Joe koncert az évfordulóra emlékezve…

Én nem az iskolában tanultam Trianonról. Sőt, az iskolában nem tanultam róla. Csak a történelemszakon a főiskolán, ahol a tanárunk bátor kiállása, és ahogy ő mondta, szakmai tisztessége kellett ahhoz, hogy ne az Osztrák-Magyar Monarchia széthullásáról, hanem széttöréséről beszéljen. Igen, akkor a nyolcvanas évek legelején.

A személyes családi emlékektől a történelmi tanulmányokig lehetne sok mindenről beszélni ebben a témában. Bátran. (És gyáva meghunyászkodással is, mert vannak, akik csak így merik.) Mert az őszinteséghez bátorság kell. Mert a sebeket megörököljük, és a sebeket tisztítani fájdalommal jár, de ez kell a gyógyuláshoz. Miért kéne bármit is elhallgatni? Ami az őseinkkel történt, az velünk is történt. Generációkon át visszük a traumákat. Az utóbbi időben kedvencemmé vált Orvos-Tóth Noémi, aki az Örökölt sors című könyvében ír arról, hogy mennyire hatnak ránk a még elhallgatott családi dolgok is. És a megértésük mennyire fontos lehet ahhoz, hogy megértsük önmagunk…

Nyugalmat lelni csak egy szinttel feljebb lehet. Igazságot tenni, ítéletet mondani nem a mi dolgunk. Viszont a megértés fontos. Ez kell az elfogadáshoz, az elfogadás pedig a tovább lépéshez.

Így lehet a veszteségből nyereség, a fájdalomból remény, a reményből öröm. A múltból jövő.

Persze, kinek nincs? Vagy van, akinek nincs? Jó neki! Jó neki? Érdekes dolog ez. Már egy ideje gondolkozom rajta, hogy is van ez. A lelkiismeret nagyon fontos. Nélküle tragédia van. Állítólag a pszichopaták azért pszichopaták, mert náluk ez a rendszer defektes… vagy valami ilyesmi…  

A lelkiismeret az ember felett állóhoz méri a dolgokat, ez már az Isten, a Felsőbb Erő szintje. Hiszen a mércém nem lehet a másik ember ítélete. Mércének csak az való, ami felettünk áll. A másik ember véleménye csak egy vélemény. Az, hogy valami egy méter-e, az nem attól függ, hogy szerintem vagy szerinted mennyi az egy méter, de attól sem, hogy mit mond arról valami tekintélyszemély. Az egy méter akkor egy méter, hogy éppen akkora, amekkora a méter etalonja.

Messzire vezetne, ha most mélyebben belemennénk ebbe a témába. És valójában nem is erről akarok írni, hanem sokkal inkább arról az érzésről, ami lelkiismeret-furdalásnak álcázza magát, de igazából valami más. Azt hiszem, közelebb járunk az igazsághoz, ha inkább szorongásként azonosítjuk. Szorongás attól, hogy nem felelek meg valakinek.

Viszont ebben az esetben szó sincs Istenről, Felsőbb Erőről, Etalonról… hiszen „az hagyján” lenne! Mert Isten szeret, nem tagad meg, nem taszít el, hanem jót, igazi jót akar nekem, akkor is, ha Felsőbb Erőnek hívjuk. Ő nem félelmetes. A félelmetes máshonnan származik. Emberi ítélet van benne. Valami olyasmi, hogy nem fogadnak el, megszégyenítenek, nevetségessé válok. Ki fognak közösíteni. Magamra maradok. Mit szól anyám, apám, bármelyik családtagom, lehet az a gyerekem is… No meg a kollégák és a szomszédok. És bárki… És főként azok, akik a „lelkiismeret-furdalás” keltésének a mesterei. Ezt az érzést mint egy pórázt fonják a nyakunkba, s azon keresztül rángatnak. Abba az irányba húznak, hogy úgy viselkedjünk, ahogy nekik tetszik. Mert különben… És egyébként is, milyen ember vagyok akkor, ha…

Éppen ezért az az érzés, ami egy másik ember és nem valami magasabb érték körül forog, az bizony – szerintem – nem lelkiismeret-furdalás. Az szorongás. Megformálatlan félelem valami emberitől.

Örök emlékem az a pillanat, amikor először kimondtam magamban: „Ha jó vagyok Istennek, akkor legyek már jó „ennek az embernek” is… Az „ennek az embernek” helyett egy konkrét név van eredetileg, de ezt most nem írom le tekintettel a személyiségi jogokra. No meg, be is helyettesíthetjük az éppen aktuális lelkiismeret-furdaláskeltőnkkel. (Akkor is, ha ilyen szó nincs is! :D)

A szokásaink alapvetően befolyásolják az életünket. Ha megváltoztatjuk a szokásainkat, megváltozik az életünk. Az is eléggé közismert mondás, hogy a sikeres embereknek sikeres szokásaik vannak. Elég érdekes ez a témakör, érdemes lenne alaposabban körbejárni.

Nekem most az a gondolat jutott eszembe, hogy „Tartsd meg a szokásokat, s a szokások is megtartanak téged.”

Sokféleképpen lehet ezt a mondatot értelmezni. De számomra azt jelenti, hogy érdemes hasznos kis rutinokat kialakítanunk az életünkben, melyeket napi szinten megtartunk, akkor is, ha éppen semmi kedvünk hozzá. És akkor ezek a szokásaink megtartanak egy bizonyos irányban. Könnyebben átlendülünk a holtponton, és kis hasznos dolgokkal gazdagíthatjuk az életünket.

Például van, hogy fáradt vagyok, vagy éppen semmi kedvem megtenni valami számomra egyébként fontos dolgot. Ha elmegyek a könnyebbik ellenállás irányába, s rálegyintek, hogy ma nem teszem meg, majd holnap, akkor a következő nap már kisebb nehézségnél is engedek, s szépen lassan, engedem elhalni az eredetileg jónak indult kezdeményezésemet. Gondolhatunk itt sok mindenre, akár arra, hogy elhatározom, hogy minden nap néhány percet szánok nyelvtanulásra, edzésre, relaxálásra vagy bármi egyébre. Aztán, ha nem határozom el, hogy akkor is megteszem az adott dolgot, ha nincs hozzá kedvem, akkor nagyon gyorsan feladom ezeket a kis célokat. Ilyen sorsra szoknak jutni az újévi fogadalmak.

Sokszor azzal áltatjuk magunkat, hogy úgysem lenne rendes, amit így, „kedv nélkül” teszünk, akkor meg minek. Hát annak, hogy vigyük tovább, tartsuk meg az irányt. Mert a sok kicsi sokra megy. De tényleg… :) 

„Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje/ Mindent egészséggel látogató ege…”

Ez a Balassi vers jár a fejemben. 16. századi szöveg, de a benne lévő gondolat nagyon jól jön itt nekünk a 21. században is. A Szentlélek megújító, meggyógyító erejéről beszél Ferenc pápa a pünkösdi üzenetében – ezekben a világjárványos napokban.

Igen, nehéz, sötét völgyben járunk (jártunk?) ezen a tavaszon. A kérdés, hogy hogyan jövünk ki belőle. Semmi nem lehet már ugyanolyan. Kaptunk egy esélyt. Pünkösd van, tavasz, megújulás, gyógyulás. Az esély a miénk. Elfogadjuk? Élünk vele?

Balassi így írja:

Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszú úton járókot könnyebbítő szele!

Te nyitod rózsákot meg illatozásra,
Néma fülemile torkát kiáltásra,
Fákot is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.

Néked virágoznak bokrok, szép violák,
Folyó vizek, kutak csak néked tisztulnak,
Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.

Mert fáradság után füremedt tagokat
Szép harmatos fűvel hizlalod azokat,
Új erővel építvén űzéshez inokat.

Sőt még az végbéli jó vitéz katonák,
Az szép szagú mezőt kik széllyel béjárják,
Most azok is vigadnak, s az időt múlatják.

Ki szép füvön lévén bánik jó lovával,
Ki vígan lakozik vitéz barátjával,
Ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral.

Újul még az föld is mindenütt tetőled,
Tisztul homályából az ég is tevéled,
Minden teremtett állat megindul tebenned.

A vigília latin szó, éjszakázást, virrasztást, őrséget, ébrenlétet jelent. Vallási kifejezésként a nagyobb ünnepek előtti estét jelenti. Így a mai este a holnapi pünkösd vigíliája. A pünkösd a karácsony és a húsvét mellett a harmadik nagy keresztény ünnep. A Szentlélek kiáradásának ünnepe. A húsvét utáni hetedik vasárnap. Az ötvenedik nap. Így ez is mozgó ünnep: május első fele és június első fele közé esik. Nincs olyan sok hozzá kapcsolódó hétköznapi szokás, huszonegyedik századi „hagyomány”, mint ami a másik két ünnepet övezi. Ezért kevésbé van a köztudatban azon túl, hogy hosszú hétvége, és hétfőn zárva vannak a boltok.

Ekkor van a csíksomlyói búcsú, mely az utóbbi harminc évben hatalmas tömegeket megmozgató eseménnyé vált. Az idén azonban ezt is átformálta a vírus. Nem egyszerű utazni, nem lehet nagy rendezvényt szervezni. S mindez mindent egészen más dimenzióba tesz, így a csíksomlyói búcsút is.

Ilyenkor, amikor el kell szakadnunk a megszokott rutinjainktól, alkalmat is kapunk arra, hogy más megvilágításban lássuk a dolgainkat. Nemcsak a munkánk lett másmilyen ez elmúlt időben, hanem az ünnepeink is. Ezt már a húsvétnál is megtapasztalhattuk. Ám ez még ahhoz képest is más. Most már úgy érezhetjük, hogy közeledik az alagút vége. De még csak közeleg! Talán. Most még az óvatosság ideje van. A várokozásé, az őrségé, az éberségé, a bizakodásé. El fog jönni az ünnep!

Vannak váratlan nehéz helyzetek. Vagyis olyanok, melyeknek esetleges bekövetkeztéről tudunk, csak valahogy mégis elássuk a tudatunkban, nem gondolunk rá. Ilyen, mondjuk, amikor valaki rosszul lesz a környezetünkben.

A tanárképzésnek nem volt része, hogy egészségügyi alapismereteket tanuljunk. No jó, én nagyon régen jártam a tanárképzőre. Volt valami tárgyunk, ahol elvileg lehetett volna ilyenről szó, de ezt nagy lazán csak „budiásás” órának hívtuk, mert az volt az ott elhangzottak között a maradandó információ, hogy az iskola épületétől hány méterre lehet vécét ásni. (Igen, pottyantóst!) De ehhez hozzátartozik, hogy ez még a múlt században, a hetvenes-nyolcvanas éveinek fordulóján volt. Aztán amikor kezdő tanárként az órámon kapott epilepsziás rohamot egy gyerek, rohantam segítséget kérni. Szerencsére minden tantestületben vannak olyan kollégák, akik komolyabban értenek az elsősegélynyújtáshoz.

Az mindenesetre fontos, hogy a pánikot mindenképpen kerüljük el. És tudnunk kell, mindig mindenre van szakember. A tanárnak is vannak kompetenciahatárai. Ha orvosi probléma adódik, orvost kell hívni. Mondjuk, a digitális munkarend nem túl sok előnye között ezt azért megemlíthetjük. Ilyen gonddal az elmúlt hónapokban nem kellett szembesülnünk.

Annyi azért minden körülmények között nagyon fontos, hogy legyen arra taktikánk és stratégiánk, hogy a pánikot elkerüljük. Tippeket erre nehéz adni, mert ahányan vagyunk, annyifélék a reakcióink. Viszont az fontos, hogy megismerjük magunkat erről az oldalunkról is, s higgyünk abban, hogy tudunk hasznosan változni, ha erre van szükség. Az „én ilyen vagyok, nincs mit tenni”, csak egy nagyon kártékony korlátozó hiedelem.

Amikor szembekerülünk egy problémahalmazzal, az hasonlatos ahhoz, mint amikor egy rakás kismacska összegubancol egy kosár fonalat. Ha ezek a fonalak különböző színűek, akkor valamennyivel könnyebb dolgunk van. Hiszen az a cél, hogy felgombolyítsuk az összekeveredett szálakat. Ha azonos színűek a gombolyagok, akkor ez egy kicsit nehezebb.

Több módját is lehet választani a bogozásnak. Néha késztetést érzünk, hogy mi mozogjunk erre-arra, hátha könnyebben kiigazodnak a szálak. Ilyenkor azonban még nagyobb a gubanc, s már mi is belekeveredünk.

A fonalbogozáshoz hihetetlen türelemre, önfegyelemre van szükség. Van, akinek könnyebben megy ez a figyelmet kívánó aprólékos munka. A vehemensebbek inkább eltépnék a fonalat. Azt is lehet, de a csomó ott fog maradni, ha a tépés után újra egyben szeretném látni.

Ha magamra tekerem a szálakat, és talán már némelyik feszül is rajtam, egyre csökken az esélyem, hogy képes leszek végigcsinálni, amit elterveztem, hogy visszakerüljenek a gombolyagok a kosárba.

Persze, a legelső lépés, hogy az egész helyzetet előidéző kismacskákat eltávolítom a helyszínről. Megtehetem, hogy rájuk haragszom, hogy miért tettek ilyent, de sokkal jobban járok, ha olyan tanulságot vonok le, hogy máskor ne hagyjak gombolyagokat a macskákkal egy térben. Mert a macska macska, a gombolyag meg gombolyag. És a saját természetük szerint fognak viselkedni.

Ahhoz viszont alapvetően jogom van, hogy elvegyem a macskáktól a fonalat, még akkor is, ha nem tetszik nekik. A győztes-győztes megoldás nem úgy néz ki, hogy mindenkire mindent ráhagyok. Vannak helyzetek, amikor megálljt kell parancsolni, fel kell mérni a terepet, hogy hozzáfoghassunk a kármentéshez. Azzal érdemes kezdeni, hogy bogozásra és gombolyításra alkalmas állapotba hozzuk magunkat. Tudom ajánlani a villámrelaxot például. :D

Hetvenhárom napja vagyunk „tantermen kívül.” Olyan ez a helyzet számomra néha, mint a ködbenúszás. Csak úgy érzésre haladok, s bízom benne, hogy jó az irány. Megteszem, ami tőlem telik. Többet úgysem tehetek, s bízom benne, hogy van értelme.

Az biztos, hogy minden élmény, tapasztalat jó valamire. Ez a három hónap pedig egy egészen különleges tapasztalat és élmény. Sokat tanultam „tanárságból” is, s talán még többet önmagamból. De a kettő szorosan összetartozik.

Hogy valójában mi az eredménye annak, amit ebben a helyzetben végeztem, az nagy valószínűséggel a ködben fog maradni. Azonban az egészen biztos, hogy áthelyeződnek a hangsúlyok. Már most érzem, hogy megváltozott a dolgok fontossági sorrendje.

Ma végre lecseréltettem a téli gumikat. Ez is fura élmény volt – egy gumicsere! Ez volt az első olyan utam a karantén óta, ami már a szigorúan vett kötelezettségeken túlmutat. Kicsit azt jelentette, hogy az élet megy tovább. Hatalmas eső volt közben. Ha akarom, ez az eső akár metafora is lehet. És miért ne akarnám? Kapaszkodókat keresünk, jelentéseket, értelmet, tisztulást, megnyugvást... Valamit, amihez tudok viszonyítani. Talán, hogy már nyári gumi van az autóm kerekén, és hogy az a hatalmas eső akár az élet vize is lehet. :)

Fáradt vagyok, mint a disznó, akarom mondani, kutya… vagy bármi, mondjuk az igavonó barom. Ezt most éppen én mondom, de kb. bárki mondhatná körülöttem. Tavaszi fáradtság? Valahogy talán több ez annál. Kevesebb a mosoly mostanában. De hát mit vigyorogjunk, mint a tejbetök?

Pedig akár vigyoroghatnánk is. Ahhoz képest, ahogy ez az elején kinézett, elég jól megúsztuk. Remélem, már kimondhatom ezt. S jövünk szépen lassan kifelé.

Sok volt a feszültség, az ismeretlentől való félelem. Sok az online világ is, a multitasking. Meg az elvárások, hogy minden meglegyen. Rengeteg az információ, zuhog ránk, ez is kemény. Érezzük, hogy már nem ugyanoda megyünk vissza, ahonnan magunkra csuktuk az ajtót. Vagy mégis? Ki tudja?   Ez a bizonytalanság is elég fárasztó. A feszültség. Nemcsak pszichésen, hanem testileg is. Emlékszem, amikor életemben először koordináltam egy egész napos iskolai rendezvényt, másnapra izomlázam lett, pedig csak koordináltam és konferáltam. Megfeszítve tartottam az izmaimat, mintha szükség lett volna rá. Azóta már figyelek erre. És bizony naponta többször is azon kapom magam, hogy lazítanom kell, mert már megint befeszült a vállam.

Hát, akkor most energiatakarékos leszek. Mára ennyit írok, s ideteszek még egy cikket a témában https://pszichoforyou.hu/4-ok-amiert-ennyire-faradtak-vagyunk-2/, s elmegyek aludni. Mert a jó alváson nagyon sok múlik. Jó éjt! :) 

Vannak nagyon nehéz pillanatok, amikor fogalmunk sincs, hogy mi lehetne a megoldás. Már régen nincsen uralmunk alatt a helyzet. Sok összetevős gubancok is adódhatnak. Van, hogy több a nehézség, mint amennyit elbírunk. Attól függ, hogy ki milyen beállítottságú, nehezebb és könnyebb is lehet számára segítséget kérni és elfogadni azt. Akárhogy is van, ez nagyon emberi dolog.

Persze, az a legjobb, ha sikerül megelőzni a bajt. A halogatás, a struccpolitika nem megoldás. Van az úgy nevezett „szándékos vakság”. Az, amikor tudván tudjuk a lelkünk mélyén, hogy mivel állunk szemben, s még azt is, hogy mit kéne tenni, de reménykedünk abban, hogy valahogy csak el tudjuk kerülni az elkerülhetetlent. Hogy az velünk nem eshet meg. A mi gyerekünk biztosan nem…, a mi párunk, apánk, anyánk, barátunk, barátnőnk…, na, ő aztán soha!

És most korántsem azt mondom, hogy ítélkezzünk. Sőt, éppen az ellenkezőjét! Ítélkezés nélkül szorgalmazzuk a megoldást, akkor is, ha nehéz belátni, hogy muszáj cselekedni. És aztán vannak súlyosabb esetek is, amikor tűrjük az ismerős nehezet, mert az ismeretlen másmilyen helyzet még félelmetesebb.

Már írtam arról, hogy az ember nem azonos a viselkedésével. Ez egy nagyon fontos alapelv. Akárki akárhogy is…, az embert nem ítélem el, nem ítélem meg, de az engem bántó cselekedeteket nem vagyok köteles tűrni. Sőt, köteles vagyok nem tűrni. A határainkat mindenki köteles tiszteletben tartani mindig, minden körülmények között. És a határsértésre nem megoldás, ha én is azt teszem.

Mindig lehet máshogy, mindig van megoldás. Ha az én térképemen már nincs is járható út, az nem jelenti azt, hogy tényleg nincs. Hiszen a saját határaink nem azonosak a világ határaival. Olyan ez, mint amikor az egész körte benne van a pálinkás üvegben. Se beletenni, se kivenni nem lehet. Mégis van olyan megoldás, hogy ott legyen…