Mármint a tanévnek van vége, meg annak, hogy számozom a napokat a blogbejegyzésekben.

No jó, lenne még két nap, ha még a hétfőt is beleszámolnám, de így jön ki kerek számra: 90 nap! 90 napja kezdtük ezt a furcsa iskolát. S most ennyi volt … A lényeg, hogy valami magyarázata legyen annak, hogy ez a sorozat, amit a tantermen kívüli oktatás első napján kezdtem, valahogy kereken érjen véget, mert ez a kilencven olyan jó szám. Lehet neki sok jelentést tulajdonítani. Kezdhetném a felsorolást, de úgyis az a legjobb, ha a saját térképed szerint adod meg a válaszokat. :D

A maradék két vagy inkább egy nap legyen a híd. Mert ha valaminek vége, akkor valami más kezdődik is, mert olyan nincs, hogy semmi se legyen. Most éppen a vakáció kezdődik. Meg remélem, valami más is, amit az új, a megújult tanévnek nevezhetünk majd.  

Ezt a blogot, a pszichowellness-iskolát ezután is folytatom majd. Igaz, azt nem ígérem, hogy minden áldott nap jelentkezem, mint eddig. De nagyon fontos témáink lesznek. A honlap is alakul már – bár még sok munka van vele. De azért tudjatok róla, hogy létezik. http://pszichowellness.hu/pszichowellness-iskola/ 

A honlapról elérhető a főzős blogom is, meg azok az anyagaim, melyek az életmódváltást támogatják. És végül, de nem utolsósorban elérhető onnan is a Zsábi Lovasudvar, a szívem csücske. A világ egyik legnagyszerűbb helye.

Gyertek velem továbbra is, olvassátok a régebbi anyagokat is! Sok érdekeset, hasznosat készítünk mindenkinek, aki egyetért azzal, hogy a szerethetőbb iskoláért tevékenykedjünk.

Köszönöm, hogy eddig is itt voltatok, s gyertek minél többször ezután is.

Nagyon szép nyarat kívánok, s ősztől pedig egyre szerethetőbb iskolát!

Puszi és ölelés: Gyöngyi

Ui.: Szabad kommentelni, véleményt mondani nyilvánosan és privátban is. :)

Az NLP-s szóhasználatban hiedelmeknek nevezzük azokat a világról, önmagunkról, a körülményeinkről, lehetőségeinkről és sok egyéb másról bennünk élő általánosításokat, melyeket mérlegelés nélkül igaznak fogadunk el. Olyan meggyőződések ezek, melyek úgy befolyásolják a viselkedésünket, hogy észre sem vesszük.

A hiedelmeink lehetnek támogatók és korlátozók is. Hiszen elég sok van belőlük. A számuk változik. Bár a legtöbbet gyermekkorból hozzuk, de azért keletkeznek újak is, és akár el is hagyhatunk a meglévők közül néhányat. Az NLP-ben nagyon hatékony módszerek vannak arra, hogy az értelmetlen korlátozó hiedelmeinket átformáljuk.

Hogy miként keletkeznek ezek a hiedelmek, az jó kérdés. Sokat közülük gyermekkorban szedünk magunkra, erős érzelmi hatások nyomán is létrejöhetnek... Mindannyiunknak vannak olyan gyakran elgondolt, mondott mondataink, melyek úgy vannak bennünk, hogy egy kis odafigyeléssel arra is rájöhetünk, hogy kinek a hangján szólal meg bennünk alkalomadtán az a meggyőződés.

A korlátozó hiedelmeink gyorsabban eszünkbe jutnak. Ilyenekre gondolok pl.: „Az élet nehéz. Mi ezt nem engedhetjük meg magunknak. Olyan szerencsétlen vagyok. Ha elsőre nem sikerült, kár próbálkozni. Nem fogok hülyét csinálni magamból. Hiába beszélek. Mindig átvernek. Nekem mindig a rosszabb vége jut. Nem vagyok elég jó. Nincs nyelvérzékem. Nem vagyok alkalmas. Nagyon rosszul tájékozódom. Soha nem tanulok meg rendesen parkolni. Állandóan elkésem. Rendetlen vagyok…” És a többi és a többi, napestig sorolhatnám. Azért mondjuk ezeket korlátozó hiedelmeknek, mert akadályoznak abban, hogy úgy alakítsuk a dolgainkat, ahogy szeretnénk. Sajnos nagyon sokszor önbeteljesítő jóslatként is működnek.

Viszont vannak támogató hiedelmeink is. Ezek sokszor a segítségünkre vannak, ha úgy állunk hozzá, hogy ezekre gondolunk. Nézzünk ebből is néhány példát: „A kreativitásom mindig a segítségemre siet. Enyém a világ! Jó a nyelvérzékem. Nekem könnyen megy, hogy sok ember előtt beszéljek. Az utolsó pillanatban mindig lesz megoldás. Annyi pénzem mindig van, hogy tovább tudjak lépni. Minden helyzetben feltalálom magam. A mi fajtánk mindig megússza…” És ezekből is van végtelen – természetesen személyre szabva mindenkinek.

Szerintem nagyon hasznos, ha tudunk arról, hogy léteznek a hiedelmek, s hogy mindannyiunknak van belőlük egy rakás. De igazán akkor járunk jól, ha a saját hiedelmeinkről írunk listát magunknak. Utána pedig kidobjuk vagy legalább megkérdőjelezzük közülük azokat, amelyek a kárunkra vannak.

Ha beírom ezt a szót a Google-keresőbe, 0,41 másodperc alatt tizenhárommillió-hétszázezer találatot ad. Rengeteg az idézet, a bölcsesség, a pszichológiai cikk. Szóval, igencsak érdekel bennünket ez a dolog, nagyon sokféleképpen viszonyulunk hozzá, és mindannyian megéljük ilyen vagy olyan fokban.

Pedig ahogy a keresőben előkerültek közül az egyik bölcsesség mondja: „Csak a változás állandó.” Minden változásban vesztünk is, kapunk is. De sokszor az ismerős rossz jobb, mint az ismeretlen jó.

Van az a kis jópofizós szöveg a sarokban nyávogó macskáról, aminek a gazdáját megkérdezik, hogy miért nyávog az a macska. A gazdája azt válaszolja, hogy mert szögben ül, s az szúrja. S miért nem megy arrébb? -kérdik. Mert azért annyira nem szúrja – hangzik a válasz. De szépirodalmi példa is van jócskán arról, hogy ha van választásunk, választjuk-e a változást. Gondoljunk csak például Hamletre,   ő is elmélkedik ezen a nagymonológjában: „…inkább tűrni a / Jelen gonoszt, mint ismeretlenek / Felé sietni?...”

Akárhogy is, akarjuk, nem akarjuk, olyan változások részesei vagyunk, amelyek mindannyiunkat érintenek, s még azt sem tudjuk, hogy mennyire. És ettől kezd eluralkodni rajtunk az össznépi szorongás. Kétségtelen, hogy kellenek biztos pontok az életünkben, hogy tudjunk tájékozódni.

Fültanúja voltam egyszer egy esetnek, amikor egy társaságba vártak egy nőt, aki hisztérikusan telefonált a házigazdának, hogy elromlott a GPS-e, s nem tudja, mi lesz vele. Én az a típus vagyok, akire azt mondják, egy telefonfülkében is eltéved, s mégis kerek szemekkel néztem a hír hallatán. (De lassan már az sem mond sokat, hogy telefonfülke :D :D :D ).Persze, én GPS nélkül szocializálódtam - s az előbbi tulajdonságom ellenére mindig mindenhová odataláltam – ,ezért „könnyű nekem”. De nem azért, mert különb lennék az említett nőnél, hanem mert máshol jelölődtek ki a biztos pontjaim. Más stratégiám van arra, hogy odataláljak valahova.

Kapaszkodók mindenképpen kellenek. Mert igazából a biztonság elvesztése a kulcskérdés a változás megélésben. Mik maradnak, mik maradhatnak a biztos pontjaink? Mibe kapaszkodunk? Mire épül a világunk? Elsöpri-e a vihar? Mik azok a dolgok az életünkben, melyek voltak, vannak és lesznek?

Emlékezetes lesz a karanténidő elején a felvásárlási láz. Meg az is, hogy hányan tanultak meg kenyeret sütni, ráadásul kovásszal az elmúlt hónapokban. Mi más ez, mint túlélési ösztön? De ez nagyon messzire vezet. Mert ha baj van – úgy tűnik - , a kenyér biztos pont abban a világban is, amikor már mindenmentes ételeket eszünk…

Most az igényesség és az apró örömök képessége jár a fejemben. A kettő így együtt, az, hogy megférnek-e, hogyan férnek meg ezek egymás mellett.

„Aki a kicsit nem becsüli, a sokat nem érdemli.” Ez az egyik közmondás, amit sokat hallottam gyerekkoromban. Akkoriban nem voltam oda érte, mert általában akkor hallottam, ha valamiből kisebbet, kevesebbet kaptam, mint szerettem volna, s legörbült a szám. De most ennyi évvel a hátam mögött mégis jónak tartom ezt a népi tapasztalatot. Nem azért, hogy elégedjünk meg a lehetőnél kevesebbel, hanem azért, hogy ki tudjuk magunkban fejleszteni az öröm képességét.

Most úgy látom, hogy elég nyomorúságos dolog az, ha valaki csak a nagy és hibátlan (van ilyen egyáltalán?) dolgoknak tud örülni.

Az örülni tudás egyfajta képesség. Egy fejleszthető képesség. Egyáltalán nem arról szól az apró örömök képessége, hogy alább adnánk, mint amennyire kellene. Sőt. Számomra sokkal inkább jelenti a lehetőségeink kimaxolását. Az örömök erőt adnak. A kicsi örömök is. S ha jó erőben vagyunk, akkor jobban is tesszük a dolgunkat, szebbnek is látjuk a világot. Így újabb örömökre találhatunk. Jó az, ha jobban vagyunk. Jó az, ha sikerül úgy tekinteni a világra, hogy egy felfelé vivő spirálba kerüljünk.

Nagyon sokszor találkozom azzal, hogy leszólnak dolgokat. És nagyon sokszor azt érzem ezekben a leszólásokban, hogy az illető igényesebbnek akar látszani, mint amennyire valójában az. Meggyőződésem, hogy a megszóláshoz, leszóláshoz nem ok kell, hanem szándék. Mindenben lehet hibát találni. S aki keres, talál – hibát is. Hiszen a tökéletesre csak törekedhetünk, és attól még törekedhetünk rá, hogy útközben is képesek vagyunk az örömre.

Szóval úgy gondolom, hogy az igényesség és az apró örömök képessége két külön dolog. Érdemes külön kezelni őket. Jobban járunk.

Még néhány nap és véget ér ez a furcsa tanév. Lesz rá egy nyarunk, hogy összeszedjük magunkat. Kell egy leltár. Vagy valami hasonló. Állapotfelmérés. Mi volt, mi lett, mi maradt, mi az, ami már biztosan nem lehet ugyanúgy. Vagy még ragaszkodunk eszelősen a megszokásainkhoz?

Jó ez a változás szele metafora? Mert milyen is a szél? Attól függ, melyik. A lágy nyáresti szellőtől a pusztító orkánig sokféle lehet. Úgy érzem, ami most vár ránk, a szellőnél sokkal erősebb, s hogy nem orkán lesz, azt csak remélni merem. És hogy elfúj dolgokat, abban szinte biztos vagyok. (Vagy remélem?)

A szélben erő van, és tisztíthatja a levegőt, de fel is kavarja a port. Meg az állóvizeket. Elfújja azokat a dolgokat, melyek csak úgy oda lettek szórva. Ami nincs rögzítve, nem stabil, az röpül. De néha még az is, amit mozdíthatatlannak gondolunk. A fák erős gyökérrel kell, hogy rendelkezzenek, ha állva akarnak maradni. Ami nem kapaszkodik mélyen, az kidől. És akkor még ott van a törzs rugalmasságának kérdése is. Ha hajlékony, maradhat, de ha nagyon merev, akkor arra van esély, hogy eltörik. Akárhogy is van, egy kicsit félelmetes ez. Az ismeretlentől való félelem…

Nem akkor jön a szél, amikor kérjük. És nem is azt teszi, amit szeretnénk. A maga törvénye szerint működik. Amit tehetünk, hogy igyekszünk tájékozódni a természetéről, és felkészülni. Viszont ebben az esetben is jó tudni, hogy mit szeretnénk. Azt, hogy mi a cél, hogy mi lenne a hasznos, merre kellene törekedni. Egy kicsit ködben úszás ez, mert túl sok a helyzetben az ismeretlen komponens. Egy dolog azonban teljesen biztos: életképes gyerekeket kell nevelnünk.

Életképes gyerekeket kell nevelnünk! Azt hiszem, ez egy jó kiindulópont lehet. Jól elgondolkodhatunk ezen az egyszerűnek látszó dolgon, hogy mitől is életképes egy gyerek… Nos, ez megér néhány blogbejegyzést, „fel van adva” a lecke. Lesz min töprengeni a következő becsengetés előtt.

Dinamó üzemmód: ezt a fogalmat évekkel ezelőtt tanultam, amikor azt kérdeztem egy ismerősömtől, hogyan bírja, hogy a hétköznapokban egész embert kívánó munkája után a hétvégéin a pihenő idejét komoly önképzésre fordítja. Ő mondta, hogy „Megy ez, dinamó üzemmódra állok, és amit hétvégén csinálok, az nem fáraszt, hanem feltölt, erőt ad a hétköznapok munkájához is.”

Ez jutott ma eszembe arról az érzésről, mely bennem keletkezett, amikor 85 nap után ismét az iskola épületében voltam dolgozni. Offline értekezlet volt. Soha nem gondoltam volna, hogy egy értekezlet kapcsán jó érzések születhetnek bennem. Hát, mit nem hoz az élet?! (Mekkora gáz már…! :D ):D

A szép napsütés, a közvetlen emberi szó, a megszokott, de régen látott helyszín valahogy azt sugallta, hogy megy tovább az élet. Talán nem a régi kerékvágásban, de van tovább. S talán jó is, hogy nem ugyanaz folytatódik már. Valami jobb fog jönni. Ezt éreztem a lelkem mélyén. A már egy ideje tartó lehangoltság után jobb kedvem lett. Pihentebbnek éreztem magam hazafelé, mint odafelé. Lehet, hogy adott helyzetben még egy offline értekezleten is lehet dinamó üzemmódba kapcsolni?

Ha belegondolok, hogy valójában hogyan is tud létrejönni ez a lelkiállapot, az jut eszembe, hogy az az alapfeltétele, hogy akarjak ott lenni, ahol vagyok. Arra figyeljek, amit éppen csinálok. Legyen másmilyen az adott helyzet, mint a megszokott napi rutin. Kimozdulás. Elmozdulás. Elindulás valahonnan valahová… Annyira bízom benne, mert annyira vágyom rá, hogy megtermékenyítőek lesznek ezek az eltelt hónapok. Hogy nem csak annyi volt, hogy valahogy letúrtuk ezt a tanévet. Kell, hogy hasznosuljon az a tapasztalat, hogy más megvilágításban láttuk a munkánkat, más összefüggések kerültek a látóterünkbe. Hinni akarom, hogy hasznosulni is fog. Hinni akarom, hogy jobb lesz…

Olyan komoly témák jutottak ma eszembe, mint például a megbocsátás, a kiengesztelődés. Nagyon sokat, sok szinten lehet erről a témáról beszélni, de most maradjunk az egyszerű, praktikus megközelítésnél.

Egyszer hallottam egy olyan párhuzamot, hogy a haragtartás olyan, mintha lenne egy szuper autóm, de az egyik első kerekén beragadna a fék, hiába nyomom a gázt, csak önmagam körül forgok.

A megbántott lelkiállapotban elveszítem a szabadságomat. Nem azt teszem, amit szeretnék, hanem az időmet, az energiámat arra a személyre fecsérlem – teljesen feleslegesen, sőt károsan -, aki megbántott.

Az természetes, ha fáj a bántás, az is természetes, hogy dühös leszek. A késztetés is természetes, hogy felüljek a harag nevű vonatra, de engedni annak a késztetésnek, hogy haragot tartsak, rossz döntés. A harag olyan tájakra visz, ahová nem szeretnék menni. És amíg ezen a vonaton ülök, addig az időmet, az erőmet is mind arra a nem kívánt utazásra pazarolom.

Most szinte hallom a „könnyű ezt mondani” megjegyzést. Hogyan lehet azt megcsinálni, hogy minden jogos késztetésem ellenére elengedem a haragot?

Itt is érvényes az a megfigyelés, hogy azért nem vagyok felelős, hogy kik mennek el az ablakom alatt, de azért már igen, hogy kikkel kezdek el beszélgetni, kiket invitálok be a házamba.

Hogyan lehet megállni, hogy valamit ne csináljunk, ha erős rá a késztetés? Azt érdemes szem előtt tartani, hogy „semmit csinálni” nem lehet. Tehát csak úgy nem haragudni nem lehet. Valami mást kell választanom a harag helyett. Működhet, ha más felé irányítom a figyelmem. Pillanatnyi megoldásnak az egyszerű figyelemelterelés is jó. Jobb, mint a semmi. Éppen úgy, mint ez a bejegyzés is arra jó, hogy felhívja a figyelmünket arra, hogy mennyire fontos kérdés ez mindannyiunk életében. Annyira fontos, hogy mindenképpen érdemes elidőzni itt, s minél többet megtudni ebben a témában. Én most az általam nagyon tisztelt és szeretett Pál Feri egyik írását hozom ide:  https://blog.palferi.hu/hiteles-megbocsatas-feltetelei/ . Az már biztató kezdet lehet a harag helyett, ha inkább arra szánjuk az időt, hogy például ezt elolvassuk (vagy valami hasonlót). Ha már annyit megteszünk, hogy elfogadjuk, hogy ez nagyon fontos kérdés, és komolyan elszánjuk magunkat, hogy a végére járunk, máris engedünk azon a beszorult féken.

Van olyan ember, aki a sajtban is csak a lyukat látja. Szomorú, elégedetlen, rosszkedvű. Próbálod jobb kedvre deríteni, látszólag elfogadja, amit mondasz, de minden mondata úgy kezdődik, hogy „Igen, de…”

Nyilván ennek is megvan az oka, ha valaki ilyen, ilyesmit tesz. Az alap az, hogy az én térképem nem alkalmas arra, hogy mást eligazítsak vele. Más embernek más rugóra jár az agya. Nem ismerhetem a valódi okait, mozgatóit a viselkedésének. Talán azért bünteti magát a negatív hozzáállással, mert olyan hiedelme van, hogy akkor már a büntetés letudva?

Miért büntetjük magunkat azzal, hogy kevésbé vagyunk jól, mint lehetnénk? Esetleg attól félünk, hogy majd kérnek tőlünk vagy irigyelnek, ha azt látják, hogy jól vagyunk? Lehet, hogy a panaszkodás a dicsekvés azon furcsa formája, hogy: - Lássátok, milyen nehéz nekem, s annak ellenére azért jutok valamire! Vagy magyarázkodás? Hogy igaz, hogy nem teszek meg dolgokat, de ne is várjon tőlem senki (még magam sem) többet, hiszen én olyan szerencsétlen vagyok, annyi bajom van.

Jobb lesz attól bárkinek is, ha folyamatosan szomorkodom, aggódom, felháborodom?  Igen, vannak az örök felháborodók! Lehet, hogy ez valójában jóemberkedés? Arról szól, hogy én olyan jó vagyok, hogy állandóan el kell ítélnem valami rosszat?

Milyen csillagállásnak kell létrejönnie ahhoz, hogy megengedjük magunknak azt, hogy örüljünk? Mire várunk? Mindig van valami árnyék, amire nézhetünk, ha éppen vacakul akarunk lenni. Mindig vannak olyan dolgok körülöttünk, de ha körülöttünk nincsenek, akkor vannak távolabb, melyek nem éppen tökéletesek – hogy finoman fogalmazzak. És csak akkor szabad örülni, ha minden tökéletes?

Legyen bármilyen háttere a túl gyakori rosszkedvnek, de fejletlenül hagyni az örömérzékelő képességünket jó nagy önkiszúrás. Sok kicsi sokra megy - az örömből is.

Hatodikos koromtól sok éven át nyaranta diákmunkás voltam egy állami gazdaságban. Az első években az volt a munkám, hogy címkéket írtam a vetőmagos zsákokra. A címkén a legfontosabb információk szerepeltek a zsákban lévő vetőmagról. Maximum 250 zsákra került ugyanolyan címke még azonos tartalom esetén is, gondolom azért, mert ekkora mennyiség volt még átlátható.

Mindez arról jutott eszembe, hogy egyre jobban zavar, ha azt hallom, hogy címkéket ragasztunk egymásra. Egy-egy jellemző alapján azonos csoportba kerülhetnek emberek, s azok aztán a (vélt!) közös jellemzőjük alapján megkapják a címkéjüket. Könnyen pattannak a jelzők, hogy milyenek pl. a hatvanasok, a túlsúlyosak, az ilyen vagy olyan autóval járók… csak hogy olyasmiket mondjak, ami nem esik az érzékeny kategóriákba. Vagy mégis?

Nem, nem vagyunk egyformák akkor sem, ha azonos évben születtünk, vagy a ruhaméretünk, esetleg az autónk márkája és évjárata egyezik meg. De még akkor sem, ha bizonyos jellemzők alapján ilyen vagy olyan „oldalinak” gondolhat minket bárki, vagy aszerint ítél meg, hogy ő mit gondol arról az „oldalról”, egy vallási felekezetről vagy focicsapatról.

Néhány felszínes információ alapján véleményt formálni valakiről előítélet. Aztán meg – ráadásul ez alapján - egy zsákba tenni embereket, mint a vetőmagot, dőreség. Az ember „kissé” komplikáltabb, mint egy szem búza.

És ez nemcsak akkor igaz, ha negatív egy előítélet. Mert az előítélet pozitív is lehet. Ez pedig a csalódások melegágya.

Ki tehet arról, ha csalódunk valakiben? Azt mondanánk elsőre, hogy hát az, akiben csalódnak, ki más? Tényleg? A tanárnénikről általában feltételezik, hogy szépen tudnak énekelni. Tehetek én erről? Ha előfordulna, hogy olyan kellemetlen helyzetbe hoznám magam, hogy mások füle hallatára énekelni kezdek, lehet, hogy többekben jócskán sérülne a rólam alkotott (képzeletbeli) kép…

Persze van olyan, hogy szánt szándékkal megtévesztenek, átvernek minket. De még ezekben az esetekben is leggyakrabban az előítéletre hajlamos természetünket használják ki a csalók. Elhiszünk valamit, mert úgy hinni jó nekünk.

Az emberek, bár tartoznak különböző csoportokhoz, mégis egyedi és megismételhetetlen személyek. Mindannyiunknak saját térképe van a világról, ami nem azonos másokéval. Tudjuk jól, hogy mit okoz a kollektív bűnösség kimondása. A kollektív ilyenség és olyanság kimondása sem annyira vicces.

Mégis van alapja annak, hogy véleményt mondjunk, mert vannak értékek, melyeket magunkénak vallunk, de ez nem abból derül ki, hogy mit mondanak rólunk, de még abból sem, amit magunkról mondunk. Az értékeink úgy öltenek testet, hogy mit teszünk és hogyan.

Szerintem jó, ha őszintén és a lényeget tekintve kíváncsiak vagyunk egymásra, és nem az innen-onnan aggatott címkék alapján mondunk véleményt. És ha az értékeink alapján ügyek mellé állunk, akkor az ügyek adnak rólunk tájékoztatást, s ez legalább valami, nem úgy, mintha a címkék tennék ugyanezt.

Aki a konfliktuskezelés módszertanával egy kicsit is foglalkozott, hallott már Thomas és Kilmann konfliktuskezelési stratégiáiról: öt megoldást adnak az együttműködés és az önérvényesítés megvalósulásának függvényében – ahogy az ábrán látszik.

(Az ábra forrása: https://asszertivakademia.hu/konfliktuskezeles-bevezetes-alapok-technikak/)

Ha az iskolai élet konfliktusaira gondolunk, mindegyiknek lehet létjogosultsága, persze akkor, ha az önérvényesítés megfelelője az iskolai konfliktusok esetében a felelősségvállalás.

Első gondolatként gyakran az adódik, hogy a kompromisszumkeresés lehet a legjobb. De ez csak a látszat. Mert igazán eredményes és tartós konfliktuskezelésről akkor beszélhetünk, ha sikerül olyan megoldást találnunk, amely egyaránt önérvényesítő és együttműködő, azaz győztes-győztes megoldás.

Tartós békét, megelégedést, építkezést csak a problémamegoldás hozhat. Minden más esetben rengeteg erőforrást leköt az adott helyzet megtartására vagy megváltoztatására való törekvés.

Amikor egy-egy alkalommal a győztes-győztes megoldásról beszélek, szinte kivétel nélkül találkozom kételkedő hangokkal, „én ebben nem hiszek” típusú megjegyzésekkel. Óh, igen! Ha azon a szinten akarjuk megoldani a problémát, amelyik szinten keletkezett, akkor tényleg lehet igaza a kétkedőknek. Viszont már több évtizedes jól működő gyakorlatok vannak arra, hogy hogyan vonjunk be újabb, a konfliktus keletkezésekor ott nem lévő erőforrásokat, szemléletet, nézőpontot a helyzet valóban győztes-győztes megoldásába. Az igazán sikeres konfliktuskezelés, amikor egy romló helyzetet építővé tudok alakítani. Amikor a veszteségből nyereség születhet.

És akkor miért nem ezt alkalmazzák mindig? Ez nagyon messzire vezet. Leggyakoribb ok, hogy nem is jut eszébe az ottlévőknek ez a lehetőség, nincs a szokásaik között. Vagy azért, mert a helyzet megoldásán dolgozók a pillanatnyi érdekeiket helyezik előtérbe a valódi megoldás helyett. Esetleg mert az adott probléma csak tünete valami másnak, vagy ami még ennél is rosszabb, csak álcája. De az is nagyon gyakori, hogy a konfliktusban részt vevő felek nem látnak elég tisztán, mert az érzelmek befolyásolják a gondolatainkat. Minden megoldás csak akkor működik, ha az érzelmek támogatják. De tudjuk azt is, hogy nem szükségszerű, hogy az érzelmeink elszabadult hajóágyúként működjenek, hiszen az érzelmi intelligenciáról is egyre többet tudunk már.

Ami nagyon fontos tény a súlyosabb konfliktusok esetében is: Van megoldás! Akkor is, ha csak egy magasabb szinten oldható meg az adott helyzet (vagy lehet, hogy csak feloldható, de az is életmentő lehet). Akkor is van megoldás, ha nem látszik elsőre. Akkor is van, ha vannak olyanok, akik a megoldásban nem érdekeltek. Ha valami van, létezik, azt meg lehet találni, el lehet érni, ha elég kitartóak, elég bátrak vagyunk, és valóban szeretnénk elérni. Így van ez a nyertes-nyertes megoldással is.

És mindez igaz az egyes emberek, embercsoportok, közösségek, az egyes társadalmi csoportok, sőt az egyes népek, nemzetek közötti konfliktusokra is.