Se kép, se hang, s nem érzem a tagjaimat sem! :)  Ezt most nem azért mondom, mert reggel óta a gép előtt ülök, s a discordos óráim és egy gyors ebéd után még egy értekezletet is „letoltunk”, s azóta meg a járulékos elvégzendőkkel birkózom itt a gépen, hanem csak azért mondom, mert ez jutott eszembe (vajon miért?) azért, hogy az NLP gondolkodásmódjára példát hozzak.

De még mielőtt erre terelném a szót, azt szeretném elmondani, hogy tegnap este az jutott eszembe, hogy már az akárhányadik bejegyzésben említem az NLP-t, de nem adok sem hivatkozást, sem konkrét magyarázatot, hogy mi is ez, miért is ez. Pedig a hivatkozás fontos, még mielőtt… Akkor most elmondom, hogy 2006-ban kezdtem el NLP-t tanulni az NLP Akadémia https://www.nlpakademia.hu/ keretei között Stenger Györgyitől, aki az NLP Akadémia alapítója és vezető trénere, valamint az első magyar nyelven írt NLP témájú könyvek szerzője. E könyvek némelyikének nyelvi lektora is voltam. Korábban sok-sok órányi tanfolyamon, tréningen vettem részt, megszereztem az NLP mesterfokú művelője címet. Hogy éppen melyik információ mikor ragadt rám, nem tudom, de általános hivatkozásként az NLP Akadémiát, és Stenger Györgyit tudom megjelölni, amikor az NLP-ről beszélek, az biztos.

Az NLP megfigyeléseken, modellezésen alapuló kommunikációs rendszer, mely nagyon jó útja az önfejlesztésnek, kiváló eszközöket ad a viselkedésünk megértéséhez és hasznos megváltoztatásához, s ezáltal kapcsolataink javításához, a konfliktusok kezeléséhez is.

Az NLP nagy figyelmet fordít arra, ahogyan a világhoz az érzékszerveink útján kapcsolódunk. Látunk, hallunk és érzünk. Az érzés szó együttesen fejezi ki a látáson és halláson túl a többi érzékszervi információt, jelenti, ahogy a bőrünkkel érezzük a világ dolgait, érzékeljük a mozgást, az ízeket és a szagokat.

No, itt hadd jegyezzem meg, hogy engem zavar, hogy a „szag” szavunk egyre jobban kiszorul a nyelvhasználatunkból. Mintha valami illetlen szó lenne. Persze tudom én, hogy van az a nyelvi babona, hogy „Szaga csak a sz…-nak van”. Pedig nem! Mindennek van szaga (ami nem szagtalan), ha ez a szag jó, akkor illat, ha rossz, akkor bűz, ha semleges, akkor csak szag. (*És tessék! Amikor ezt leírtam, még nem is tudtam, hogy ma az emeltszintű érettségin éppen Szabó Lőrinc Májusi orgonaszag c. verse szerepelt. :D ) Kár minden szóért, ami elvész a nyelvünkből, éppen úgy, ahogy minden egyébért kár, ami egyébként gazdagítana, de elvész.

Erre ma annak kapcsán is gondoltam, hogy az utolsó órái vannak annak az aláírásgyűjtésnek, mely Európa őshonos nemzeti kisebbségeinek – köztük a székelyeknek – a támogatásáért folyik. https://irdala.hu/ Persze hogy aláírtam. És kérek mindenkit, hogy írja alá. Miért? Mert erről a következőket gondolom, ahogy a Facebookra is kiírtam:

Ha nem nyílna több bánáti bazsarózsa, ha nem születne több szumátrai tigris, mindannyian szegényebbek lennénk. Megtennék minden tőlem telhetőt, hogy maradjanak, gazdagítsák továbbra is a világunkat a saját értékükkel. S ha egy virágon vagy egy állaton ennyi múlik, mennyi múlik egy népen, egy kultúrán? Én megteszek minden tőlem telhetőt, hogy maradjon! Most csak annyit tehetek, hogy arra buzdítok mindenkit, hogy írja alá, és adja tovább ezt a kérést. Ebben a digitális világban ez könnyen megy. A világ minden egyes kincsével mindannyian gazdagabbak vagyunk. Írd alá! Az egész emberiségért teszel

Ma az NLP újabb rejtelmeiről akartam beszélni, de ez lett belőle. Sebaj! Holnap is nap lesz, s – terveim szerint – lesz itt új bejegyzés is

Milyen az, ha elképzelünk valamit? Képzeletbeli képet alkotunk róla. De nem akármilyent! Lehet ez állókép és lehet film is, akár színes vagy fekete-fehér. És egyáltalán nem kell némafilmnek lennie. És még ettől is sokkal tovább mehetünk. Lehet ez igazi valós élményhez hasonló elképzelés. Benne is lehetünk, mozoghatunk benne. Sőt, érezhetjük a levegő mozgását, hőmérsékletét, a dolgok tapintását, az illatokat, ízeket. Megfigyelhetjük ezeknek az elképzelt képeknek, hangoknak, érzéseknek, mozgásnak, íznek, illatnak, tapintásnak az apróbb jellemzőit. Még olyasmit is, hogy honnan hallom azt a hangot, amit elképzeltem, vagy azt is, hogy merről esik a fény.

Valószerűen felidézni a képzeletünkben bizonyos dolgokat nagyon jó lehetőség. A képzeletünk urai mi magunk vagyunk, hatalmunkban áll az elképzelt dolgokat kedvünkre megváltoztatni, hiszen a mi képzeletünk szülöttei, s azt csinálhatunk vele, amit csak akarunk.

Van kedved egy próbához? Képzelj egy kedves, biztonságos, megnyugtató helyet. Ha elsőre nem olyan jut eszedbe, ami tényleg a biztonságot és a nyugalmat sugározza, sebaj! Tiéd, alakítsd olyanná, ami tényleg megfelel az elvárásaidnak. Képzeletben kicsinyítheted, nagyíthatod a képet, változtathatod a hozzád való távolságát, sőt bele is léphetsz, a színeket, fényeket, hangokat, mozgásokat és minden egyéb dolgot megváltoztathatsz rajta annak érdekében, hogy egyre jobb legyen, egyre nagyobb kedvvel gondolj rá.

Ez akár unaloműző játék is lehet karanténnapokra. De ez jóval több annál. Az, hogy apró részletességgel el tudjunk képzelni dolgokat, szorosan összefügg a célkitűzéssel. Hiszen ahhoz, hogy egy célért legyen kedvünk dolgozni, áldozatot is hozni, annak a célnak vonzónak kell lennie. Az érdemes és elérhető cél kitűzésének hetedik feltétele, hogy ez a cél érzékszervekkel ellenőrizhető legyen. Azaz el tudjam képzelni azt a helyzetet, amikor már megvalósult. Lássam, halljam, érezzem – most még képzeletben -, amit majd a cél elérésekor látni, hallani, érezni remélek.

Ha egy ház megszerzése a célom, akkor képzeljem el a lehető legjobban. Azt is, amit látok majd, ha már az enyém lesz, de azont túl azt is, amit majd hallani fogok, mit mondanak majd azok, akik velem örülnek a cél elérésének. Milyen egyéb hangok leszenek, milyen tapintása lesz a tárgyaknak, milyen illat lengi majd be a szobákat stb. stb. Hogyan fogok majd mozogni ebben az új házban, mit érzek majd belül?

Csak az ér el célokat, aki képes! Kifejező a magyar nyelv! Az képes, akinek van képe arról, amit csinál, amit szeretne elérni. És persze hasznos, ha megtartja a célkitűzés ajánlott lépéseit:

1. Pozitív megfogalmazásban írjam le, amit el akarok érni. 2. Saját magam tudjam kezdeményezni és fenntartani a kívánt állapotot. 3. Tudjam, hogy milyen környezetben forduljon elő a megvalósítandó célom. 4. Megfelelő legyen a nagyságrendje. 5. Vizsgáljam meg, hogy milyen következményei lesznek, ha elérem a célom (ökológia). 6. Figyeljek rá, hogy ez a cél az áhított magasabb célomat szolgálja-e. 7. érzékszervekkel ellenőrizhető legyen, azaz tudjam minél pontosabban elképzelni, hogy milyen lesz, amikor az elképzelt célom megvalósult.

A fenti ajánlás, a hét pont alapján bármilyen célt ki tudsz tűzni, és bízhatsz is benne, meg is tudod valósítani. Végül nagyon fontos: jusson eszedbe az is, hogy feltedd a kérdést, mit tudsz még ma megtenni annak érdekében, hogy ez a célod megvalósuljon, s utána mit teszel majd holnap és holnapután…

Ha találkoznánk a három kívánságunkat teljesítő aranyhallal, mit kívánnánk tőle? Igen, tudom, vannak erre olyan kreatív megoldások, hogy ezentúl minden kívánságomat teljesítse, meg mindenféle vicces dolgok, de ezeket most hagyjuk. Lehet, hogy nem is olyan egyszerű megfogalmazni, hogy mit is szeretnénk valójában? Az éremnek ugyebár két oldala van. Ha valamit változtatunk, abban a nyereség mellett veszteség is lehet. Sőt, változáskor mindig el is vesztünk valamit, csak nem biztos, hogy kár érte. Ezzel együtt eléggé bennünk van a „Járt utat járatlanért el ne hagyd!” bölcsessége (?) is. Ha ez tényleg használható tanács lenne, akkor még mindig a kőbaltával levadászott mamutot húznánk be a barlangba. Szóval, a változás elengedhetetlen része az életünknek. Van, hogy csak elszenvedjük, de sokszor mi magunk kezdeményezzük azt. S ha változást kezdeményezünk, akkor valójában célokat tűzünk ki, és teszünk a megvalósulásukért.

Egyszer egy néni ült egy padon, visszarévedt az életére, és a következő sóhaj szakadt ki belőle: „Mennyit küzdöttem, hogy hozzámehessek a Jóskapistához! …  Hááát sikerült!!”

Ha NLP-s szemmel nézzük az illető asszony célkitűzését a házasságára vonatkozóan, abban biztosak lehetünk, hogy egy nagyon fontos lépés kimaradt a folyamatból. Ezt egy fura szakszóval „nlp-ül” ökológiának mondjuk. „Emberi nyelven” ez a következmények vizsgálatát jelenti. Minden alkalommal, amikor célt tűzünk magunk elé, érdemes megvizsgálnunk, hogy ha majd elérjük az áhított célt, akkor az hogyan fog kihatni életünk más területeire, hogy befolyásolja majd a körülöttünk élőket. Milyen veszteség származhat majd belőle, esetleg származhat-e belőle baj. Ez a lépés nagyon komoly őszinteséget kíván. Nehogy aztán Jóskapistáné hibájába essünk.

A következő végiggondolandó, hogy milyen magasabb célért szeretnénk éppen azt a célt elérni. (A magasabb célokról a 45. nap bejegyzésében írtam.) Minden egyes célunk az életünkben valami alapértékünkkel, alapszükségletünkkel áll kapcsolatban. És nagyon sokszor több út is vezet ahhoz a magasabb célhoz. Nyilván az emlegetett néni –hajdan lánykorában - leginkább egy jó párkapcsolatot szeretett volna. S ha figyelembe veszi (amit már akkor is láthatott volna, ha nem a szándékos vakságot választja a nagy érzelmi hullámzásban), hogy bizony a választottjával sokkal több problémát kap majd, mint örömöt, nyilván másik parti után néz. Így érdemes tisztáznunk magunkban, hogy valójában mi is a fontos nekünk. Mi az a nagyobb jó, amit a kitűzött célunk megvalósulásától remélünk, s azt a magasabb célt tényleg a kiszemelt úton érhetjük-e el a legjobban.

Eddig jutottunk ma. Úgy látom, kell erre még egy bejegyzés! Ezért folyt. köv. J

Szeretnék jobban lenni! Csináljon már valaki valamit! És ugyan ki? Kinek a feladata, hogy nekem jobblétet teremtsen? Ja, hogy gyerek vagyok? Vagy mégsem? Hogy NEKEM? kéne valamit csinálnom?! Na de mégis hogyan?

Szerintem például úgy javíthatunk a helyzetünkön, ha megtanulunk célokat kitűzni, akkor máris elindultunk a „valamit tevés” útján. Tegnap már elkezdtük ezt a témát, most nézzük, hogyan tovább. Azzal kezdtük, hogy ha valami mást szeretnék, mint ami van, akkor az a legjobb, ha tisztázom magamban, hogy mi lenne számomra a kívánt állapot. Mi az, amit szeretnék? A sejtés szintjén lévő, kavargó érzéseken túl most arra van szükségem, hogy ezt szavakba is öntsem, megfogalmazzam konkrétan, állító formában, az is jó, ha le is írom.

Aztán pedig tegyem fel a következő kérdést: Vajon rajtam múlik ez a cél? Tudom én kezdeményezni és fenntartani a változást? Tudok tenni azért, hogy legyen is ebből valami? Ha nem, akkor alakítsam olyanná, hogy ennek a feltételnek megfeleljen. Mi az a részlet, ami mégis függhet tőlem? Mindig van olyan megoldás, amiben nekem szerepem lehet. Minden erőforrással rendelkezünk ahhoz, hogy a saját életünkben jobb útra vigyük a dolgokat.

Néha azért túllövünk a célon, és nem elég körültekintően határozzuk meg, hogy mit is szeretnénk. Ezért érdemes feltenni a következő kérdést: Az egész életem minden területén szeretném azt a változást, amit most célul tűztem ki? Valamire ez a mostani helyzet is jó nekem, különben már régen megváltoztattam volna. ( :)  Na, de őszintén! :)  ) Az új célunkkal kapcsolatban tegyük fel a kérdést: „Hol, mikor, kivel?” szeretném ezt az új helyzetet. Az NLP célkitűzési technikája figyel arra, hogy ráirányítsa a figyelmünket, hogy nézzük meg a céljainkat abból a szempontból, hogy meghatározott környezetben forduljanak elő.

Sokszor ott szúrjuk el a célmegvalósító törekevéseinket, hogy: „Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka”. Ennek a gyógyszeréről már beszéltünk korábban is. A céljainkat megfelelő nagyságú darabokban, részekben lehet megvalósítani. Ha egy nyeletre akarjuk letolni az egész kérdést, könnyen a torkunkon akadhat. Ám többször mondtam már, hogy egy egész mamutot is meg tudunk enni – apró falatonként.

Éppen úgy, ahogy most a célkitűzésről beszélünk. Mert lám, ebből is csak egy-egy darabkát veszünk egy-egy bejegyzésben. Nehogy megfeküdje a gyomrunkat. Ezért holnap folytatjuk. Már így is átnéztünk négy lépést:

1.Pozitív megfogalmazás, 2. saját magunk kezdeményezzük és tartsuk fenn a változást, 3. határozzuk meg, hogy milyen környezetben forduljon elő, amit szeretnénk (hol, mikor, kivel…?) , 4. megfelelő nagyságrendű legyen a célunk.

Folyt, köv.

A mai Kormányinfón bejelentették, hogy még egy hónapig biztosan így marad az iskolai helyzet. Eszembe jutott, hogy  a 15. napon azt írtam, hogy bele fog férni még a karanténba, hogy a célkitűzésről beszéljek. Nos, akkor ennek most jött el az ideje. :)

Rengeteg álmunk, vágyunk van, elábrándozunk rajta, hogy milyen jó lenne, ha… És elég kevésszer jut eszünkbe, hogy ezek megvalósulásáért tudatosan tehetünk is. Az üzleti életben drága kurzusokon tanítanak különféle célkitűzési technikákat. Én a magaméra – mi sem természetesebb :)   – NLP-s tanulmányaim során tettem szert. Megosztom most veletek, mert hasznos. Ma ugyan nem végzünk vele, de azért kezdjük el. Azt hiszem, lesz időnk befejezni!

Az NLP célkitűzési gyakorlatában az érdemes és elérhető célok kitűzésének különböző feltételei vannak.

Az első – amit már az emlegetett 15. bejegyzésben is leírtam - a pozitív megfogalmazás. Tehát az a fontos, hogy azt fogalmazzam meg, amit el akarok érni, és ne azt mondjam, amit nem szeretnék. Ha csak a negatívum jut eszembe, tegyem fel magamnak a kérdést, hogy mit szeretnék helyette. Pl. „Nem akarok káoszban élni”. Mit szeretnék helyette? „Rendet szeretnék magam körül”.

Ezt a fajta gondolkodást érdemes a mindennapjainkban is gyakorolni. Ha már ennyit megteszünk, máris teszünk egy lépést a célunk felé. Mint korábban is írtam, az ilyenfajta megfogalmazásnak a gyerekekkel való kommunikációban is nagy jelentősége van. A „ne kiabálj” helyett sokkal jobb a „csendesebben”!

A második nagyon fontos tudnivaló, hogy célt csak magamnak tűzhetek ki. Hogy más mit tegyen, vagy mi történjen, ezt kívánhatom, de ez csak vágy marad. Cél csak olyasmi lehet, aminek eléréséhez én magam tudom kezdeményezni és fenntartani a változást. Ha nem tőlem függ az adott probléma megoldása, nincs mit tennem. Vagy mégis? Lehet, hogy én magam tudok valahogy másként viselkedni, amivel mégis hathatok a helyzetre? Hogy valaki másként viselkedjen velem, azt nem tűzhetem ki célul, hogy ki hogyan viselkedik, az tőle függ. Viszont ha én megváltoztatom a viselkedésemet, akkor már más sem tud a régi módon reagálni rám. Nos, ez egy járható útja – ha kerülő útja is – bizonyos változásoknak.

Szóval: 1. Pozitív megfogalmazás, 2. magamnak kitűzött cél. Ma eddig jutottunk. Folyt. köv. :)

Le akarok fogyni. Miért? Hogy csinosabb legyek. Miért szeretnék csinosabb lenni? Mert az menő. Mit kapok azáltal, ha menő leszek? Jobb kapcsolatokra tehetek szert. Mit kapok a jó kapcsolatok által? Jobb életet. Mit jelent számomra a jobb élet? Biztonságot, szeretetet.

Le akarok fogyni. Miért? Hogy könnyebb legyek. Miért szeretnék könnyebb lenni? Hogy könnyebben mozogjak. Miért akarok könnyebben mozogni? Mert akkor sokkal több mindent meg tudok csinálni. Miért jó nekem, hogy sok mindent meg tudok csinálni? Akkor nem vagyok rászorulva másokra. Mit kapok azáltal, ha nem vagyok rászorulva másokra? Kevésbé vagyok kiszolgáltatva, sokkal nagyobb biztonságban vagyok…

A fenti példák talán megvilágítják, hogy az én térképemben mit is jelent a magasabb cél. Azért írok most erről, mert - ahogy tegnap is említettem - ez nagyon hasznos dolog az életünkben. Saját magunk számára is fontos látni ezt a folyamatot, mert ennek tudatában sokkal rugalmasabban tudunk reagálni az élet dolgaira. Ugyanis ha tudjuk, hogy egy-egy célunk esetében mindig van egy magasabb célunk, akkor azt is tudjuk, hogy ahhoz más út is vezethet. Így ha egy konkrét célunk elé valamilyen akadály gördül, akkor a magasabb cél eléréséhez kereshetünk másik megoldást.

A magasabb cél megtalálása nagyon sok esetben segíthet abban is, hogy rendezzük a konfliktusainkat, mert az ellentétek ezen a módon gyakran feloldhatók. A sokat hangoztatott győztes-győztes megoldásokra is így bukkanhatunk rá. És valójában az ilyen konfliktusrendezés a leghasznosabb.

Van, akinek fontos a verseny, a versengés. De ha csak attól látszik nagyobbnak az én teljesítményem, hogy a másikét lehúzom, az csak látszat. A valóságos győzelemhez tényleg jobbnak kell lenni. S a valóságos teljesítményekből valójában mindenki nyer. Az álgyőzelmek igazából veszteségek.

Ezt gondolom arról is, amikor a szülő és a pedagógus konfliktusba kerül. Olyankor az egyetlen hasznos megoldás, ha mindketten elfogadják a gyerek érdekét a magasabb célnak. Mert ebben a kapcsolatban másnak nem is lenne szabad magasabb célnak lennie. S ha ez megvan, akkor már jöhetnek a részletek, az egymás térképének, nézőpontjának a megismerése, egyeztetése. És ha ez sikerül, akkor létrejön a győztes-győztes megoldás, aminek a legnagyobb nyertese a gyermek. És az iskola pedig a gyermekért  van.

Egyre több helyen hallok szülői véleményeket a digitális oktatásról, és egyre több helyen hallok pedagógusokat is megnyilatkozni ugyanerről. Mindkét táborban vannak, akik már a kétségbeesés határán egyensúlyoznak. Tobzódik a megfelelési kényszer. Jobban és még jobban teljesíteni. Túlszárnyalni, bebiztosítani, bizonyítani… De legalább azt a látszatot kelteni, elhitetni… Az önszívatásnak olyan produktumai jönnek velem szembe néha, hogy nem kapok szikrát.

Olykor érdemes lenne megállni, venni egy jó nagy lélegzetet, s feltenni a következő kérdéseket: Kinek akarok megfelelni? Miért? Magamnak? Ki diktálja bennem, hogy mi a helyes és a helytelen? Mi történik velem, ha kiderül, hogy nem vagyok elég jó? Ki jogosult ítéletet hozni? S milyen ítélet várható? Mik lesznek a következmények? Kinek a térképe szerint?

A problémák soha nem oldhatók meg azon a szinten, ahol keletkeztek. Magasabb szintre pedig úgy jutok, ha felteszem magamnak a kérdést, hogy mit kapok azáltal, ha az éppen kitűzött célt elérem. A válaszom már egy magasabb cél lesz. De ez sem a végső válasz. A megtalált magasabb célra ugyanúgy rákérdezhetek. S ha így lépegetek „egyre feljebb”, néhány „lépcső” után derengeni kezd, hogy mi is a lényeg voltaképpen.

A tanároknak is megvannak a céljaik és a szülőknek is (no, meg nem utolsó sorban a gyerekeknek). De a különféle célok helyett érdemes lenne felfedezni a közös magasabb célt (például ebben az egész otthonoktatásos dologban).  Ez pedig nem más, mint a gyerek érdeke. Akkor vagyok jó pedagógus, ha ezt képviselem, s milyen meglepő, jó szülő is akkor vagyok, ha ez a cél lebeg a szemem előtt. Akár meg is lehetne találni a közös nevezőt. Nem azért van az iskola, hogy a gyerek jó teljesítményének legyen színtere, ami végsősoron a szülőt ismeri el. S a tanár munkájának sem az a célja, hogy azt bizonygassa, hogy megérdemli a fizetését, sőt még annál sokkal többet.

A gyerekek érdeke, hogy lehető legharmonikusabban tudjanak fejlődni, gyarapodni, kibontakozni. Felfedezni az erőforrásaikat, s élni velük. És egyáltalán élni! Örülni, játszani, nevetni, felfedezni a világot, kibontakoztatni a képességeiket... Jó szülők és jó tanárok egyaránt akkor vagyunk, ha ezt a leghatékonyabban támogatjuk, segítjük, előmozdítjuk – együtt. A pedagógus és a szülő ugyanazon az oldalon áll, ugyanabban a csónakban evez. Fel kéne már ezt végre mindenkinek fedezni, és a szembenállás helyett szövetkezni. Persze csak akkor, ha tényleg a gyerek a fontos…

Ez a karantén kihozza belőlünk a mélyen szunnyadó tehetségeinket. Na jó, nem mindig azt! :D Azon túl, hogy az egymillió virológus országa lettünk, azért más dolgok is az érdeklődésünk középpontjába kerültek. Ilyen – úgy látom – a kenyérsütés. Ez a téma nálam is bakancslistás volt. A nagymamám fantasztikus kenyereket tudott sütni. S nekem is megmutatta az alapokat. De aztán sok évtized telt el az életemből gyakorlás nélkül. A főzős-blogos korszakomban ( http://pszichowellness-konyha.blogspot.com/ )tettem ugyan néhány tétova kísérletet, most azonban elkezdtem rendszeresen próbálgatni ezt a tudományt. Nos, a Mamának nem szívesen mutatnám meg, hogy hol tartok, de remélem, lesz ez még jobb is.

Annyit azért tudok, hogy a kenyérnél a liszt minősége nagyon fontos, de azon túl már majdnem minden a „technológia”, azaz, hogyan dagasszuk, hogyan kelesszük, milyen hőfokon mennyi ideig süssük a kenyerünket. Mindezek jó összhangjának a következménye a jó kenyér. Fontos nagyon az összhang, de ma nagyobb kedvem van a következményekről beszélni – túl a kenyérsütésen.

Az egyik legnagyobb „tudomány”, amit az NLP-ből tanultam, a következmények vizsgálatának fontossága. Az életünk döntések sorozatából áll. Kisebb-nagyobb útelágazások előtt állunk naponta. Melyik út a helyes? Mit válasszunk? Ennek megválaszolásában az segít, ha elképzelem, hogy egyik vagy másik döntésemnek mi lesz a következménye. A pillanatnyi következménye és a hosszútávú következménye egyaránt. Nagyon sokszor a pillanatnyi előnyért időzített bombákat készítünk be magunknak. Akkor jön az „Anyám, én nem ilyen lovat akartam!” érzés.

Ez is egy olyan téma, amit „könnyű mondani”, de komolyan, következetesen élni vele annál keményebb dió. Bártorság kell hozzá. Néha úgy érzed, mindenkivel szembe kell menned, elsősorban önmagaddal. De annál nagyobb öröm ér, amikor egy idő után kiderül, hogy mennyire igazad volt. A lényeg, hogy az mindig, minden döntésnél eszembe jusson, hogy a következmények vizsgálata a dolgok hasznossági versenyében igencsak előkelő helyezett. S ha valami azt súgja, hogy „ezt most ne!”, valahol a testemben egy kellemetlen érzés van kialakulóban, ha zavaros a kép, akkor érdemes még egyszer bátran és őszintén körüljárnom a kérdést. Az időzített bombák nem olyan viccesek.

Életemben egyszer harapott meg kutya. Még diákmunkásként dolgoztam egy állami gazdaságban, s ott találkoztam egy odaszegődött jószággal, akivel – szerintem – elég jóban lettünk. Egyszer úgy elragadtattam magam a barátkozásban, hogy a kistestű kutyát ölbe akartam venni, mint egy macskát. Hát ettől ő jól megrémült, s a karomba kapott. Igaza volt. Nem is haragudtam rá. Az én mozdulatom kutyául nem azt jelentette, amit én akkor neki mondani akartam azzal a gesztussal.

A sok közül az egyik NLP-s előfeltevés így hangzik:  „A kommunikáció azt jelenti, amit eredményezett.” Ennek a kijelentésnek az értelmét tökéletesen megértheti, aki állatokkal kommunikál. Hiába volt az a szándékom, hogy „megszeretgessem” azt a kutyát, neki a mozdulatom azt jelentette, hogy bántani akarom. Ennek megfelelően reagált. Rengeteget tanulhatunk az állatoktól az emberekről is. Az NLP azt mondja, hogy „Az emberi érintkezésben nem a szándékunk számít, hanem az, hogy milyen élményt váltunk ki a másikban.” Valamit el szeretnénk érni a másik embernél, de csak addig jutunk, hogy a saját térképünk szerint mondunk neki valamit. Aztán meg jól meglepődünk, ha nem azt a reakciót kapjuk, amit vártunk. Ilyenkor elkezdünk magyarázkodni, de lehet, hogy vérig sértődünk. Az állatok esetében ennek semmi értelme. Kérgesebb lelkű emberek ilyenkor jutnak el odáig, hogy elkezdik bántani az állatot, „ami olyan hülye vagy gonosz, hogy nem érti…”. És az embertársam érti? Ilyen esetben a konfliktus garantált.

Hatalmas lehetőségeket látok az állatasszisztált pedagógiában. Sok kiváló szakember dolgozik kutyákkal az iskolarendszerben. Ezek mind erre a munkára kiképzett állatok, és a gazdáik is tanult állatfelvezetők, kutyakiképzők. Nagyon szép és hasznos ága ez a pedagógiának. Én emellett nagyon jelentős pedagógiai erőforrást látok a lóasszisztált pedagógiában is. Aki ismer, tudja, hogy milyen erős szálakkal kötődöm a Zsábi Lovasudvarhoz https://www.facebook.com/kazakzsabi/, és hogy milyen sokra tartom az ott folyó munkát. Ennyi év tanári tapasztalat s megszámlálhatatlan képzés után még nagy vágyam, hogy „kijárjam azt az iskolát”, ahol a lovaktól, a lovakkal való bánásból tudok tanárként fejlődni. No, és persze szeretnék jól beszélni „lóul” úgy, hogy értsük is egymást, s tudjak belőle tanulni emberül is. :)

… olyan lesz a fogadjisten. Ha kedvesen szólítok meg valakit, elég nagy az esélyem, hogy kedvesen fog válaszolni. Ha meg csak rámorgok valakire, nem sok jóra számíthatok. De itt nem áll meg a kommunikáció hatása… Mert ahogyan a másik ember reagál rám, az az én lelkiállapotomat fogja befolyásolni. Oda-vissza hatunk egymásra. Ha én jókedvet, bizakodást, nyugalmat, stabilitást s egyéb pozitív dolgot viszek a kommunikációba, jobb lesz a hangulat, s utána az hat majd vissza rám is, amitől megmaradhat a jókedvem, vagy akár még javulhat is. Az NLP-s megfogalmazás szerint: „Az emberi kommunikáció alapja nem a (lineáris) inger-válasz lánc, hanem a visszajelzési hurkok. Saját cselekedetünk másra tett hatása is befolyásol minket.” Az emberi érintkezés visszajelzési hurkokból áll.

Ha ez így van, akkor jól felfogott érdekem úgy kommunikálni, hogy annak hatása – majd amikor visszaér hozzám – építsen engem, ne pedig romboljon. Arról meg nem is beszélve, hogy ha rossz egy kommunikációs helyzet, s én viszek bele valami felemelőt, akkor elindíthatok egy felfelé vivő spirált.

Hogy ezt a tudást használjam, ez olykor elég komoly feladat. Hiszen a kommunikációnkat – ha nem figyelünk oda – az érzelmeink irányítják. Így végső soron ez is önuralom kérdése. És az meg igen jó kérdés, hogy mennyi energiát akarunk szánni arra, hogy magunkat kordában tartsuk. Úgy gondolom, ez attól függ, hogy „mi éri meg”. Ez meg szorosan összefügg azzal is, hogy megsértődöm-e vagy sem.

Azt szoktam mondani, hogy egy tanár (a hivatása gyakorlása közben) nem sértődhet meg. Nem azért, mintha a pedagógusnak érzelemmentes robotnak kéne lennie, hanem mert ha megsértődöm, akkor „a lovak közé dobom a gyeplőt”, azaz lemondok a helyzet kontrollálásáról. Viszont ha nehezebb helyzetben (akár személyes sérelem esetén is) is tudom uralni az érzéseimet, s nem azok alapján, hanem tudatosan kommunikálok, akkor azt is felhasználhatom, hogy az én reakcióm a másikat befolyásolva hat vissza rám.

Kemény dolog ez. De senki nem mondta, hogy könnyű lesz … (egy tanárnak… vagy egy szülőnek). :D