Ritkán gondolunk arra, hogy az életünket különböző szerepekben éljük. Vannak a családi szerepeink: pl. vagyunk házastársak, szülők, akár nagyszülők, de a szüleinknek a gyerekei is… Aztán vannak a munkahelyi szerepeink, s ha több helyen is dolgozunk, akkor abból is több van, lehetünk egyszerre főnökök és beosztottak, alkalmazottak és vállalkozók… Az egyik nehézség ebben a virtuális iskolában, hogy nehezebbé teszi a szerepeink elkülönítését.

Még egészen kicsi voltam, amikor feltűnt, hogy anyukám egészen máshogy beszél az idegenekkel, mint otthon. Az tűnt fel, hogy más a hangja, más szavakat használ. Engem ez akkor nagyon zavart. Mit tudtam én akkor még az ember szerepeiről! Iskolásként azt éltem meg nehezen, hogy az unokabátyám a tanárom is lett. Még felnőtt fejjel sem értettem eléggé, hogy miért is olyan kutyanehéz dolog, hogy tanára vagyok a saját gyerekeimnek.

Konfliktusaink közül nagyon sok szerepkonfliktus. Nehéz az, ha nem találjuk vagy felcseréljük egy-egy helyzetben a szerephez tartozó énünket. De az is kemény, ha egyazon időben kellene több szerepben is helytállnunk. (Éppen egy munkahelyi gonddal küzdünk, s a gyerekünknek meg anyára lenne ott és akkor szüksége…) Olyannal is gyakran találkozhatunk, hogy egyesek képmutatásnak élik meg, hogy más-más helyzetekben másmilyenek vagyunk. Nem mások, de másmilyenek. A különböző szerepeink jó megélésében nagyon sokat segít, hogy többnyire ezeknek a szerepeknek saját helyszínük van. Akár még családon belül is ezt szolgálhatják a lakásunk különböző terei.

Most, karantén idején bejön az otthonunkba az iskola, pedig annak ott elvileg nincs helye. Tanárként talán könnyebb ezt kezelnünk, hiszen valószínű, hogy eddig is sok iskolai munkát végeztünk otthon, s van ennek megszokott helye, de azért, hogy online kapcsolatban vagyunk egy-egy osztálynyi gyerekkel, mégis szintlépést jelent ebben a műfajban. Ha meg közben a saját gyerekeink is ott ugrálnak körülöttünk, akkor meg aztán végképp, mert akkor már nemcsak tanárok vagyunk, hanem szülők is. A szülőknek és a gyerekeknek ez még sokkal nehezebb lehet. Nagyon váratlanul költözött be az iskola most az otthonokba. Nem olyan könnyű helyet találni neki. Az otthon, az én házam, az én váram, most be kell, hogy engedje a tanár szavát, be kell, hogy engedje a tanórát, és adott esetben még a számonkérést is. A gyerek nemcsak gyerek az otthonában, hanem diák is.

Most, hogy lesz egy lélegzetvételnyi időnk, átgondolhatjuk ezt. Hasznos lehet, ha listát írunk a szerepeinkről, mert így tudatosabbakká válnak, s jobban tudjuk majd őket kezelni. Ennek fényében lehet, hogy tudunk úgy alakítani a dolgainkon, hogy egy kicsit könnyebb legyen.

Kedves Kollégák! Benneteket is megillet néhány jó szó. Amit mi az elmúlt három hétben csináltunk, az is megér egy misét! Szerintem nyugodtan vállon veregethetjük magunkat. Azt hiszem, nem választottuk volna ezt a lehetőséget, ha csak úgy felajánlják, de mivel választási lehetőségünk nem volt, alkalmunk nyílt rá, hogy megtapasztaljuk, sokkal rugalmasabbak vagyunk, mint azt gondoltuk volna. Korunk elsőszámú kívánatos tulajdonságává lépett elő a reziliencia (a rugalmas ellenállási, alkalmazkodási képesség). Egyszerre kell erősnek, stabilnak és hajlékonynak lenni. Az alkalmazkodási képesség, a változáshoz való optimális hozzáállás most igencsak kívánatos erény. Nem példátlan elvárás ez, csak eddig nem sokat gondoltunk rá.

Úgy kell építenünk munkánknak ezt az új várát, hogy közben laknunk is kell benne. Az agyunk még a régi rugóra jár, de már új a gépezet. Az IKT eszközök alkalmazása a torta habja helyett a mindennapi betevővé vált. :)  Nagy kihívás ez ebben a szakmában, hiszen igen sok köztünk a perfekcionista :) , akinek a maximum a minimum. Be kell vallanom, hogy én is sokat küzdöttem ezzel, mire elengedtem ezt a kemény elvárást magam felé.

És itt még arról említést sem tettem, hogy egyébként az életünk más területein is fenekestől felfordult minden. Mi is ebben a világban élünk, azokat a híreket halljuk, azt az „életmódváltást” gyakoroljuk, mint mindenki.

Hogy mi minden van most velünk, napestig sorolhatnám, s még sorolom is majd, de ma Titeket is arra kérlek, mint tegnap a szülőket, hogy írjatok nekem az elmúlt három hét megélt nehézségeiről, örömeiről. Szeretném, ha tudnánk ezekről az érzésekről, gondolatokról „beszélgetni”.

Most csak annyit kérek magunktól magunknak: Legyünk irgalmasok! Irgalmazzunk magunknak és a környezetünknek egyaránt. Beszélünk még erről! Írjatok nekem minél többen! Addig is szép hétvégét! Közeleg a húsvét. Meg van már pucolva minden ablak? :D :D :D

Kedves Szülők! Minden együttérzésem és nagyrabecsülésem a Tiétek! Már harmadik hete álltok helyt egy soha nem látott élethelyzetben. Egy olyanban, ami eddig még álmotokban sem jött elő. Nem tanulhattátok ezt a fajta helytállást sem a saját szüleitektől, sem könyvekből, de még a hogyan lehetünk tökéletes szülők témájú kurzusokon sem. És ráadásul, mi tanárok sem tudtunk az első pillanatban egyértelmű, biztosan járható, biztosan jó helyre vivő utat mutatni, hiszen nekünk is éppen olyan ködbenúszás ez, mint nektek. De nagyon igyekszünk, s már vannak irányaink, számíthattok ránk. Nem várjuk Tőletek, hogy átvegyétek a helyünket, és nem akarunk benneteket sem feleltetni, sem osztályozni. Amit szeretnénk, szeretnék én személy szerint, hogy beszéljünk egymással, hogy megtaláljuk a győztes - győztes megoldást. Legfontosabb most (is) a jó kapcsolat.

Ebben a mostani válságban az a példátlan, hogy mindenkit egyaránt váraltanul, felkészülési idő nélkül ért. Az élet eddigi nehéz helyzeteiben mindig volt olyan barát, rokon, ismerős, aki a mi krízisünk idején stabilan állt a lábán, s belé nyugodtan kapaszkodhattunk. Most mindenkit egyaránt tépáz a vihar. Korábban a szakembereknek is voltak kipróbált, naprakész válaszaik, de most ennek is híjával vagyunk, mert ebből a helyzetből még eddig nem próbált senki semmit.

Mégis nagyon sokan igyekeznek úgy segíteni, hogy a saját életüket is mederbe kellett terelni, és ott kell tartani közben. Van, aki a messziről kényelmesnek tűnő home office-szal küzd, mások a „frontvonalban” dolgoznak. Ezzel együtt, úgy érzem, mindannyian igyekszünk a legjobbat kihozni magunkból és a helyzetből. Mindezt úgy, hogy közben a legkisebbre akarjuk csökkenteni - szülőként és tanárként is - a gyermekeinket érő veszteségeket. Mi lehetne beszédesebb annál, hogy a kicsikben mi zajlott, mint annak a kisfiúnak a története, aki március 16-án (az első otthontanulós napon) reggel háromnegyed nyolckor a gép elé ült matekfelszereléssel, tolltartóval, mondván, az első óra matek, mindjárt jelentkezik a tanító néni. <3

Én úgy gondolom, hogy megfelelően vettük eddig az akadályokat. Április 9-14-ig tavaszi szünet. Most addig még vigyük ezt a kocsit méltósággal. A szünet pár napja alatt (amikor annyi változik, hogy nincsenek iskolai kötelezettségek) – remélem - tisztul majd a kép, levonjuk az eddigi tanulságokat, összegezzük a részeredményeket, és azok birtokában újraindítjuk a rendszert. :) 

Az újraindulás sikeréhez nagyban hozzájárulna, ha minél többen írnátok nekem a tapasztalataitokról, nehézségekről, örömökről, a szerintetek elkerülendőkről és a javaslataitokról. Írjatok kommentet itt a blogban vagy a Facebookon akár a Pszichowellness oldal bejegyzéséhez, akár az én személyes oldalamon (Bányai Gyöngyi) megosztotthoz. De privátban is várom a hozzászólásokat. A következő blogbejegyzésekben szívesen beszélnék a felvetett dolgokról.

Köszönettel és nagyrabecsüléssel: Bányai Gyöngyi

Szokatlan korlátok között élünk már hetek óta, s ki tudja, még meddig. Ilyenkor adódik, hogy eszünkbe jusson: hogy is állunk a szabadsággal?

Azt csinálok, amit akarok! Tényleg? Tényleg. Persze, amit bírok. Mert bármennyire is akarnék, nem tudnék tíz másodperc alatt száz métert lefutni, de még az is némi nehézségbe ütközne, hogy norvégul tartsak előadást az atomfizikáról. :)  Viszont mind a kettő meg van engedve!  :) És mi van azzal, ami nincs megengedve? A kérdés, hogy ki nem engedi? A törvények, a hatóságok, az embertársaim, én magam? Nem ugorhatok a Dunába a Lánchídról, nem száguldozhatok 160 km/óra sebességgel a belvárosban, nem moshatok be egy hatalmasat a kellemetlenkedő embertársamnak, nem mehetek az utcára hiányos öltözékben...  Valóban nem? Éppenséggel bármelyiket megtehetem, a kérdés „csupán” az, hogy mi lesz a következménye. Használ-e nekem, ha megteszem? Aztán, ha használ is, akkor milyen távon? Az adott pillanatban akár még használhat is (pl. levezetem a feszítő indulatomat), de mi lesz a kihatása hosszabb távon az életemre? Mi lesz a következménye? (Az is nagyon fontos következmény - de még mennyire! -, hogy mit okozok vele másoknak.)

A következmények vizsgálata az egyik legfontosabb teendő, amikor döntéseket hozunk. És döntéseket márpedig hozunk sokkal többször, mint gondolnánk. Azzal is döntünk, ha nem döntünk. De erről majd máskor lenne érdemes alaposabban elgondolkodni. Most nézzük, mi is van a szabadságunkkal!

Mi az, ami használ nekem? Hát az biztosan nem, hogy állandóan felzaklató dolgokat olvasok. Fellépek a közösségi oldalra, s máris tolják az arcomba a „jobbnál jobb” tartalmakat. Szabadon dönthetek, hogy megnézem-e. Szabadon dönthetek arról is, hogy betartom-e a szabályokat, vagy megszegem őket. Mi hasznos nekem? Szabadon eldönthetem, hogy elhagyom magam, vagy megtalálom, ami energiát, életkedvet, vidámságot ad. Arról is én döntök szabadon, hogy azt nézem-e, hogy mi a jó abban, hogy itthon vagyok, vagy azon húzom fel magam, hogy miért nem lehet ez másként… És így tovább…

Hát akkor én most úgy döntök, hogy betartom a szabályokat. Örülök, hogy itthon vagyok. Csak olyasmit nézek meg, olvasok el, ami gazdagít, jókedvre derít, ami hozzáad a napomhoz, és messzire elkerülök mindent, ami lehúz, felzaklat, rossz érzést kelt bennem.

Így döntöttem szabadon, mert ez így hasznos nekem! :)  

Reggel korán elmentem a Sparba. Elhatároztam, hogy minden óvintézkedésre figyelek, amire csak tudok. Kaptunk maszkot az önkormányzattól, gumikesztyű van itthon. Így indultam neki. Eddig soha nem jutott eszembe, hogy mennyi szennyeződés lehet a bevásárlókocsin, ha megfogom, utána már be is szennyeződik a kezem. Letéptem hát egy plusz zacskót, s azzal értem a banánhoz…, így bűvészkedtem végig.

 Közben több dologra is rájöttem. Például arra, hogy milyen jó, hogy ebbe eddig nem gondoltam bele. Meg arra, hogy az is milyen jó, hogy tanár lévén izmos az immunrendszerem. No, meg persze az is eszembe jutott, hogy ha mindenki ennyire figyelne, hogy akadályozza a vírus terjedését, sikeresebben állnánk útját.

Maszkot még csak-csak láttam néhány emberen, de kesztyűt csak a bolti dolgozók viseltek. Az is felrémlett bennem, hogy a kesztyű is - úgy, mint a maszk - inkább tőlem védi a többieket, mint engem tőlük. De ezt nem szeretném hangoztatni, mert aki még a saját érdekében sem figyel eléggé, az miattam végképp nem fog.

A maszk kényelmetlen, mert ha az orromon van, a kilélegzett levegőtől bepárásodik a szemüvegem. Ezen túl még önfegyelemre is szükségem van, hogy ne érjek hozzá, ne igazgassam. Tapasztalhattam, hogy mennyire érzékeny vagyok a kényelmi zónámra. S ha én az vagyok, nyilván más is. Nagyon szűkre van az szabva!  A kérdés, hogy mennyit vagyunk hajlandóak beáldozni belőle. Pedig nem a kényelem az élet célja - ahogy mondani szoktam -, hiszen a kényelemmel csak az unalom országába jutunk. Most meg annál még sokkal rosszabb helyre is lehet kerülni, ha csak annyit teszünk meg, amennyi kényelmes.

 Mire végeztem a vásárlással, megszületett a fejemben egy olyan taktika, amit legközelebb alkalmazni fogok: a kocsit meg a hűtők fogantyúját is egy nejlonnal fogom meg, így tiszta kesztyűvel érhetek ahhoz, amit a polcról leveszek. Nyilván nem ettől múlik majd el a járvány, de legalább megteszem, ami tőlem telik. És attól, hogy teszek valamit, bármilyen csekélység is, jobban vagyok, mert ugyebár: sok kicsi sokra megy, még egy mamutot is meg lehet enni – apró falatonként. J

Hiába kértelek? Most, hogy elolvastad a bejegyzés címét, csak gondoltál arra a fránya rózsaszín elefántra! Valld be! Ja, hogy nem lehet valamire úgy nem gondolni, hogy előbb gondolnánk rá? Nos, igen. De nem én találtam fel a spanyolviaszt. :)  A tanári kommunikációban is alap, hogy nem azt mondom a gyereknek, amit el szeretnék kerülni, hanem azt, amit el szeretnék érni. A „Ne zajongj!” helyett, a „Maradj csendben!” mondatnak van értelme. Egy lépéssel sem vagyunk előrébb, ha azt mantrázzuk, amit nem szeretnénk. Ahhoz, hogy máshol legyünk (legalább gondolatban), mint ahol nem szeretnénk lenni, akkor első lépésként mondjuk meg azt, hogy ha nem itt, akkor hol…

Nem akarom, hogy ennyi felé kelljen figyelnem. Nem szeretném, hogy azért kelljen megcsinálnom valamit, mert mások nem végzik el a saját részüket a feladatból. Ühüm. Jogos! És? Mit szeretnél helyette? Hogy kevesebb felé osszam a figyelmem. És ezt hogyan tudnám csinálni? Mi lehetne a megoldás? Mit tehetnék azért, hogy úgy legyen?

Amíg ott tartottam, hogy nem akarom, hogy egyes gyerekeknek mindig külön utánuk kelljen járnom, addig ez csak egy morgolódás volt. Ott jött el a minőségi változás, amikor azt mondtam, hogy azt akarom elérni, hogy osztályom minden tanulója azonos felületen legyen elérhető. Nos, ez meg is van. :)  Be is írhatom a napi örömgyűjteményembe.

De mi legyen azzal, hogy nem akarok azért dolgozni, mert mások nem csinálják meg a részüket? Mondjam azt, hogy azt akarom, hogy mások végezzék el az engem is érintő feladataikat? Tűzhetek ki célokat mások számára? Gondolom, egyértelmű a válasz. Célokat az ember csak magának tűzhet ki. A helyes célkitűzésnek ez az egyik alapszabálya. Az én célom az lehet, hogy vagy elérjem a másiknál, hogy tegye a dolgát, vagy megváltoztassam az elvárásaimat…

A célkitűzés hasznos „tudomány”, több szót érdemelne.  És írok is még róla, attól tartok, sok téma belefér még ebbe a karanténba.

Ma megint lementem Rögződbe. Úgy hívják a helyet, ahol a tegnap emlegetett római villa állt. A patak partja tele van salátaboglárkával. Sárgavirágú, ehető vadnövény ez.  Jó kis tavaszi saláta készíthető a leveléből, de ma nem ez jutott róla eszembe, hanem egy egészen különös emlék.

Egyszer, van már vagy harminc éve, volt egy nagyon érdekes álmom. Akkoriban volt egy kis házunk Ófaluban, s álmomban annak a kertjében álltam. Tél vége volt. Éppen elolvadt a hó. S kétségbeesve láttam, hogy az udvart nyálkás korhadékok borítják. Lehangolónak, mocskosnak éreztem az egészet, és el sem tudtam képzelni, hogy mindezt hogyan fogom feltakarítani. Teljesen lefagytam a tehetetlen, elkeseredett dühtől. Ebből a kilátástalan megkötözöttségből az mozdított ki, hogy azt vettem észre, hogy a korhadékok alól kicsi zöld növénykék kezdenek kibújni. S ezek a kis növénykék egyre többen lettek, és „felették”, felemésztették a korhadékokat. Lassan az egész udvar megtisztult, s a szürke mocsok helyett friss zöld borította már a talajt. S ekkor, mintegy varázsütésre, ragyogó aranyszálak, égi sugarak érkeztek a földre, s ahol megérintették a talajt, ott a zöld levelek között sárga virágok bontottak szirmot…,

 (Évekig kerestem, hogy milyen növény lehetett álmomban ez a sárga virág. Eddig nem jöttem rá, de ahogy most megláttam a patakparton a salátaboglárkát, teljes bizonyossággal ért el a felismerés: igen, ez volt az!  Számtalanszor láttam már ezt a virágot az elmúlt harminc évben... , de csak most, ebben a vírusos, karanténos időben ismerem fel?!? … )

 … ahogy az álomkép az elkeserítő szürkéből aranyszálakkal átszőtt friss zöld és sárga ragyogássá vált, úgy váltott át álmomban a hangulatom is a kétségbeesésből a felszabadult boldog bizonyosságba: A legrosszabbra is van megoldás! A kétségbeejtő helyzet megszűnt. Nem én oldottam meg. „Isteni beavatkozás történt. Megszabadultam.” Ezzel az érzéssel ébredtem.

Mondom, legalább harminc éve álmodtam ezt. De azóta nagyon sokszor eszembe jut, s úgy emlékszem rá, mintha aznap reggel álmodtam volna. Azt tanultam meg belőle teljes bizonyossággal, hogy én a rosszat „eltakarítani” nem tudom, azt nem lehet. De VAN MEGOLDÁS! A ROSSZAT A JÓ tudja kiszorítani, feleszi, felemészti, MEGSEMMISÍTI. Azóta biztosan tudom, hogy a számomra teljesen MEGOLDHATATLANNAK TŰNŐ HELYZETEK IS MEGOLDÓDNAK.

Ui. Ha egy kicsit sok(k) volt ez a bejegyzés, nézd meg ezeket a belinkelt helyeket főzős blogomban a salátaboglárkáról. Akkoriban még eszembe sem jutott róla, hogy ilyen erős szimbólum lehet majd életemben, eddig csupán egy ehető vadnövény volt a sokból.

Ez egy salátaboglárkás bejegyzés tíz évvel ezelőttről a főzős blogomból: https://pszichowellness-konyha.blogspot.com/2010/04/szentgyorgygomba-es-salataboglarka.html?m=0

Ez egy másik, de ez is nyolc éve volt már. A hozzávalókat az iskolánk tanösvényén szedtük annak idején a gyerekekkel:

http://pszichowellness-konyha.blogspot.com/2012/03/egy-ujabb-finomsag-az-erdobol-turbolyas.html#comment-form

Ma nulla órától van érvényben a kijárási korlátozás. Furcsa érzés. Valami olyasmi, mint amikor a fényképész azt mondja, hogy most ne pislogj. Addig eszedbe se jutott volna. De így, hogy mondták, már elég nehéz megállni. Bent vagyok a házban napok óta, és eszembe sem jutott kimenni. Ma azonban ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy kilépjek a kapun. Jogkövető állampolgár lévén azért elolvastam a rendeletet, hogy milyen lehetőségeim vannak. Meg is találtam az „alapos indokok” között a rám érvényeset: „egyéni szabadidős sporttevékenység, szabadidős célú gyalogos közlekedés”. A lényeg, hogy ne találkozzam másokkal. Nos, ez itt elég könnyen megoldható. Szó szerint egy perc alatt kint vagyok a határban, ahol madár ugyan jár – láttam is többet –, de ember - meddig a szem ellát - egy sem volt.

Pár perc sétára van itt a közelben egy patak a lankás dombok alján. A rómaiak korában egy villaépület állt a partján. Évekkel ezelőtt gyakran kimentem ide. Egy ideje csak akkor járok erre, ha itt vannak az unokáim. De a ma délután remek volt kint a ragyogó napsütésben. Ültem a dombon, néztem a tájat, csend volt, nyugalom, tücskök, szajkók, lepkék s a tavaszi vadvirágokon mézelő rovarok. Arra gondoltam, hogy a patakparti villában is lakhatott egy asszony, aki talán éppen úgy ült a tavaszi napsütésben, ahogy én. Ha tudta volna – ahogy most én tudom –, hogy mi zajlik körülötte a látóhatáron túl is, mit tehetett volna? De nem is hiszem, hogy sokat tudott azokról az eseményekről, melyek bekerültek a történelemkönyvekbe.

Úgy képzeltem el őt, hogy nyilván egyszerűen gondolkodott.  Azért vállalt felelősséget, amire hatással tudott lenni. Lehet, hogy keresztény volt, hiszen a villája a pécsi ókeresztény emlékek korában állt itt.  Ha így volt, lehet, hogy életét Istenre bízta, s hála volt a szívében mindazért, amije van.  Akárhogy is, nyilván nem vette a vállára az egész világ gondját, csak a rá eső részt. Miért is tett volna máshogy? Változott volna valami attól, hogy ő azon aggódik, mit tesz a császár, s merre fordul a történelem kereke? Mi már sokkal jobban rálátunk a térben, időben tőlünk messzebb lévő dolgokra. De tenni most is csak azért tudunk, amit elérünk. Aggodalomból is elég lenne a ránk eső rész. A lankás domboldalak ezerhatszáz éve éppen úgy ragyogtak a tavaszi napsütésben, mint ma, s gondolom, így lesz ez ezután is még sok száz évig.

 Ma délután a római pápa a járvány kapcsán az egész világért imádkozott. Az élő közvetítés útján bárki virtuális ottlévőként lehetett jelen. Az egyedül és az együtt nagyon különleges élménye volt ez. Nyilván még hasonló sem volt soha az emberiség történetében. Az üres Szent Péter tér, tavaszi eső az alkonyi Rómában, és egy idős ember, aki egy sokszázmilliós közösség első embereként a hatalmas térben látszólag egyedül állva vezeti az imát, melyhez valós időben - látva és hallva az ott történteket - a világon bárki csatlakozhat.

Az elhangzó evangéliumi részlet, mikor Jézus lecsendesíti a vihart a háborgó tavon, nekünk, rólunk szól. A hajótöréstől rettegő apostolok felébresztik Jézust békés álmából. És szavára:  „A szél elült, s nagy nyugalom lett. Ekkor hozzájuk fordult: „Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?”

A körülöttünk dúló vihart mi magunk lecsendesíteni nem tudjuk. De talán sikerül lecsendesítenünk lelkünk háborgó tengerét, s akkor a belső csendben meghallhatjuk a Lélek szavát, a Belső Béke halk hangját, ami akkor is összeköt másokkal, amikor látszólag egyedül vagyunk. Ha megélhetjük az együttlét élményét, elolvad a félelem, mint a koszos tavaszi hó.

„Ne féljünk – mondja Csaba testvér -, mert a félelem a gonosz lélektől van. A bizalom, a remény, a hit - az van Istentől. Isten lelke a szeretet, a bizalom, a hit, a kibontakozás, a győzelem lelke.”

Lassan, lassan, de majdcsak kiderül – így korona idején -, hogy nem vagyunk egyedül.

Az elmúlt napokban a Facebookon kaptam egy csomó kihívást, hogy tegyek fel magamról régi fényképeket. Tetszik nekem ez a játék, vidám kis fricska a vírusra. Hasonlóan terjed ugyan, de mégis egész más lesz a következménye, ha téged is elér. Ha „megkapjuk”, akarva-akaratlan kialakul bennünk a késztetés, hogy elkezdjünk régi fotók, régi emlékek után kutatni. Ma sem volt sok időm, de azért ezt a pár képet találtam, összeraktam, s most közzé is teszem. Jókedvet hoztak a napomba. Hajdanában-danában nem volt olyan egyszerű a fényképezés, mint ma. Ezért többnyire a tényleg megörökítésre érdemes pillanatok kerültek a fotókra, s leginkább szép emlékekről.  Bennem is egész emlékfolyamot hívott elő ez a néhány kép. S úgy döntöttem itt ma arról írok, milyen jó lenne, ha többször eszünkbe jutna, hogy a régi szép emlékekből milyen rengeteg erőt meríthetünk.

Évek óta lelkes híve vagyok az NLP nevű kommunikációs módszernek. Még éppen a karantén előtti hétvégén voltam Budapesten, hogy az NLP Akadémia legújabb tréningjét teszteljük. Ezen a napon az egyik legerősebb gyakorlathoz is arra volt szükség, hogy az életünkből gyűjtsünk össze örömteli emlékeket, egészen a kisgyermekkorunktól akár a közelmúltig. Azt tapasztaltam, hogy nem is olyan egyszerű dolog ez. Az ember percekig csak kutat a fejében, aztán egyszer csak kezdenek előbújni, majd jönnek szépen sorra az egykori remek pillanatok. Egészen megváltozik tőlük a hangulatunk. És ahogy ezek felélednek bennünk, megtapasztalhatjuk, hogy a mostani életünk erőforrásaivá válnak. Rávilágítanak, hogy valójában mennyi minden jóban volt részünk, mi mindenért lehetünk hálásak még akkor is, ha olykor hajlamosak vagyunk szürkének és szomorúnak látni az életünket.

Szóval, minél többen keressetek régi szép és vidám pillanatokat megörökítő fényképeket, régi örömöket. Sokkal gyorsabban eljön így a tavasz, s talán ez a vírus is gyorsabban tűnik el, s még az is lehet, hogy ezek között a karanténos napok között is lesznek a jövőben szép emlékeink, hiszen „ ma lesz a holnap tegnapja…” :)