pszichowellness-iskola

2020.máj.24.
Írta: empszi Szólj hozzá!

70. nap (05. 24. vasárnap) - Az énidő

20200524_1.jpgEz a szó a legújabbkori szóalkotás terméke. Még a helyesírásellenőrző sem fogadja el helyesnek, és A magyar helyesírás szabályainak tizenkettedik kiadása sem tartalmazza. De ha a Google-ban rákeresünk, ezt kapjuk: „Nagyjából 166 000 találat (0,43 másodperc)." Ha itt elkezdünk nézelődni a találatok között, többféle meghatározással találkozhatunk. Ezek között „az önmagamra fordított minőségi idő” az, ami számomra legtöbbet mond. Bár ezzel sem vagyunk sokkal beljebb, mert mi is az a „minőségi idő”? Semmiképpen nem az, hogy számomra kellemesen töltöm az időm. Sokkal inkább jelenti azt, hogy csendben maradok, hogy meghalljam a lelkem szavát.

Kikapcsolok mindent. Megállok, elcsendesedem. Elkezdek befelé figyelni. Kemény dolog. Egyből nem is megy mindenkinek. Akár félelmetes is lehet, hiszen a belső csendben a valós önmagamat találom. Bátorság kell hozzá. Mi van, ha aki ott belül vagyok, nagyon nem olyan, mint a vágyott énképem? Tudom szeretni azt az embert, aki a csendben visszanéz rám? Ki szeresse, ha én sem tudom? Aztán mi bajom vele? Az első ember, akiért felelősséggel tartozom, én magam vagyok. Hogyan érthetnék meg bárkit és bármit, ha nem vagyok hajlandó önmagam megértésére. De megérteni csak azt tudom, amit ismerek. Lehet, hogy ez az énidő nem is olyan újkeletű dolog?  Már az ókorban a delphoi jósdán ez a felírat állt: Gnóthi szeauton - Ismerd meg önmagad.

Szeretni annyit tesz: jót akarni, teljes szívvel elköteleződni a szeretett személy kibontakozása, kiteljesedése mellett. Azért tenni, hogy az lehessen, aminek Isten megálmodta őt. (Biztos vagyok benne, hogy engem is, téged is, és mindenkit remeknek álmodott!) Önmagamat szeretni annyi, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, hogy az lehessek, aki lehetnék. Szeretni azt tudom valójában, amit ismerek. Ezért (is) fontos az önismeret. Az önismerethez meg kell, hogy időt szánjak önmagamra. Minőségi időt. Csendben. Nos? Vélemény? Énidő?

69. nap (05. 23. szombat) – Banánréce és manóbolygó

20200523.jpgNégy és fél éves kisunokám nagyon szereti az állatos könyveket, és most van egy másik kedvence is, mely az űrről szól. Innen van a két szó, melyeket címül választottam. A mandarinkacsa képéhez érve a könyvében lelkesen közölte, hogy ez a banánréce, az űrös könyvében pedig a törpebolygókat illette a manóbolygó névvel. A könnyem kicsordul, annyira aranyos! Egy kisgyereknél ragyogó mosolyt csal az arcunkra, és büszkeség dagasztja a nagyszülői keblünket, hogy milyen kreatív nyelvhasználó az unokánk.

Majd ha nagyobb lesz, és hasonló kreativitással hidalja át, ha valaminek a pontos neve nem jut eszébe, az iskolában már nem biztos, hogy ekkora lelkesedésre talál. Az egyik örök emlékem szülői szerepemben, amikor a fiam (a fent nevezett unokám édesapja) kilencedikben az eszközhatározó neve helyett véletlenül tárgyhatározót mondott. Miért is ne lehetne rokon értelmű szóval az eszköz helyett tárgyat mondani. Na jó, nem lehet, de nem akkora baj ez, mint amekkorának annak idején a fiam tanára látta – aki nem tudta, hogy kollégája vagyok, ráadásul magyarszakos – , és kioktató hangon elkezdte mondani, hogy tudja, anyuka, vannak a mondatrészek, van az állítmány, az alany, a tárgy és vannak határozók. De olyan, hogy tárgyhatározó, nincsen… Közel húsz év távlatából is elkezd felfelé kúszni a vezérhangya a gerincemen, amikor ez eszembe jut. Mekkora hibákat tudunk elkövetni tanárként is!  Ha akkor a kolléga egy kicsit másként áll hozzá, a fiammal akár nyelvtan OKTV-t nyerhetett volna. De nem kreatív szótévesztésként fogta fel a helyzetet, hanem dramatizálta, s ezzel igencsak rossz sínre tette a tanár-diák viszonyt, amit a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudtam (pedagógus)szülőként korrigálni.

Azóta is nagyon sokat gondolok arra, hogy mennyit tudunk ártani a legnagyobb jóindulattal, ha nincs bennünk a kellő rugalmasság és kíváncsiság, hogy vajon miért éppen így fejezi ki magát az a diák, vagy akárki más a környezetünkben, és csak az a jó, és csak úgy a jó, ahogy mi gondoljuk, mondjuk. Hány és hány gyereknek megy el a kedve az iskolától, de egyes tantárgyaktól mindenképpen, ilyen élmények hatására.

Lehet, hogy elindítom a kollégák körében a „Banánréce mozgalmat”, amely arra lesz hivatott, hogy erre a jelenségre hívja fel a figyelmet. Hát ez lenne igazi elégtétel a hajdani fantáziátlan kolléga viselkedése miatt! :D  No meg az is sok kincset felszínre hozhatna, ha abból kezdenék gyűjtést a kollégák körében, hogy szülőként milyen élményeik voltak a gyermekeik iskolájában. Lehet, hogy egy ilyen gyűjtemény nagyban hozzájárulhatna a magyar köznevelés már nagyon várt megújításához.

68. nap (05.22. péntek) – Minden elmúlik egyszer

20200522.jpgEz jutott eszembe, amikor ma délután a Sparban megláttam, hogy akciós az élesztő. Igaz, a félkilós kiszerelésű, de akciós! Az élesztő! Csak hetekkel ezelőtt volt, amikor nagy nehezen több mint duplájáért tudtam szerezni egyet, s akkor madarat lehetett volna fogatni velem. Éppen ezen merengtem, meg a dolgok múlandóságán, amikor odalépett hozzám a biztonsági őr. Először azt hittem, hogy rám szól, hogy miért fényképezek az üzletben, de ennél rosszabb történt. :)  Megkérdezte, hogy melyik korosztályhoz tartozom… Hát igen, minden elmúlik egyszer. Az is, hogy a még fiatalabb korosztályhoz tartozónak néznek, bár még van ebből a kategóriából bő négy évem. Legyek őszinte! Rosszul esett. De ez az érzés is elmúlik. Vagyis már el is múlt. Most már csak a tanulságát szeretném levonni, ahogy ezt írom.

Mire jó az, hogy kit hány évesnek néznek? Aztán miért baj, miért rossz, ha idősebbnek gondolnak a koromnál? Miért értékesebb fiatalabbnak látszani? Azt szokták mondani, hogy mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát. No, ez nálam nagyon változékony. Ez alapján néha ezerévesnek mondhatnám magam, de legtöbbször azt várom, hogy annyit bírjak, mintha úgy 45 lennék. Az már nem fiatal, de még mindent kell, hogy bírjon – gondolom én magamról.

Furán viszonyulunk az életkorhoz. Nincs ez mindenütt így. Soha nem felejtem el, hogy ezelőtt harminchárom évvel Pekingben beszálltunk egy taxiba, a sofőr odafordult a férjemhez, s azt mondta neki, hogy „Milyen szép felesége van, hány tavaszt ért meg?” No, ez akkor nagyon furán hatott. De lehet, hogy ő is öregnek gondolt, csak így fejezte ki magát. Viszont keleten nem akkora gáz öregnek lenni – azt hiszem. Ha úgy lenne, nem lenne annyi történet a bölcs öregekről.

Végül is azt hiszem, a megoldás ott van - ami a minap is eszembe jutott -, hogy az a fontos, az elszállt évek teltek-e vagy múltak. És ez teljesen független attól, hogy mit gondol bárki bárhol az életkorunkról. Az mindenkinek a sajátja. A többi csak előítélet, mint annyi minden más. Kicsit fárasztó, ha meg kell küzdeni vele, de ez van.

Régen nincs már az a világ, hogy elértél valamit, „vagy valaki”, s az majd támaszodul szolgál. A legtöbb esetben és helyzetben naponta arra kényszerülünk, hogy újra és újra kijelöljük a helyünket még a saját közegünkben is. Akár még a saját tanárinkban, az osztályokban, s rendre a szülői értekezleteken. Mert minden elmúlik egyszer?

67. nap (05.21. csütörtök) – A szomszéd rétje mindig zöldebb

20200521.jpgMég az internet világa előtt született ez a mondás, de mióta életünk egy részét a közösségi médiában éljük, sokkal igazabb, mint valaha.

Az természetes, hogy igyekszünk a szebb, jobb, érdekesebb oldalunkat mutatni a nagy nyilvánosságnak, ez soha nem volt másként. Ami elveszett, az az „érzékszervi kontroll” lehetősége. Amíg a természetes közösségben „festette magát” valaki, azt nem tehette a végtelenségig. Előbb utóbb közismertté vált a „sminknélküli” arca is. Most, hogy valójában sok olyan „ismerősünk” van, akit csak annyira ismerünk, amennyit kiposztolgat magából, még sokkal nagyobbnak tűnik a különbség a rétjeink színe között.

Ez elég nehéz helyzeteket tud teremteni. Aki nem elég stabil, akinek a vágyott énképe nagyon messze van a valóságostól, annak elég sok szenvedést tud okozni, hogy valóságként könyveli el a virtuális világot. Aztán csak pörgetjük bele magunkat az egyre nagyobb elvárásokba önmagunkkal szemben, s így hajtjuk bele ebbe a csapdába azokat is, akik hajlamosak felvenni ezt a fordulatszámot.

Ez is a hazugságnak egy fajtája. És a látszat ellenére nem is olyan ártalmatlan.

Jól van. Rendben. Akkor most mi van? Hmmm… Az van, hogy érdemes lenne többet foglalkoznunk azzal, hogy a saját értékeinket felfedezzük. (Mert az esetleges hiedelmeink ellenére mindenkinek van egy csomó felfedezetlen, kiaknázatlan és kidolgozatlan értéke.) Az van, hogy fogadjuk el önmagunkat, és ha másmilyenek szeretnénk lenni, akkor vegyük igénybe azokat a dolgokat, melyek ehhez hozzásegítenek, s dolgozzunk meg az eredményekért. Mert az azért benne van a pakliban, hogy nincs ingyen a méz. Mindennek ára van. Az értékes dolgoknak mindenképpen. A kérdés, hogy hajlandók vagyunk-e megfizetni. Vagy csak akkor kell valami, ha az ölünkbe hullik, vagy a szánkba repül a sültgalamb?

Tudom, hogy a kudarctól való félelem a nagy visszatartó erő. De ne feledkezzünk meg a 80-20-as szabályról (Valamelyik nap még írok erről is bővebben). Nincsenek „csak úgy” sikeres emberek. Az eredményeket senki nem lottón nyeri. Nem az a kudarc, ha valami nem sikerül, hiszen mint már volt róla szó: Nincs kudarc, csak visszajelzés. Az a kudarc, ha nem kelünk fel, miután elestünk.

66. nap (05. 20. szerda) – Ha nyílik a bodza, már büdös az iskola

20200520.jpgEz a régi mondás a tantermen kívüli világban is érvényes – szerintem. Legalábbis ezt érzem a gyerekeken, hogy elfogyott a lendület. A tavaszi szünet rövid is volt, meg nagyon összefolyt ezzel az otthoniskolás világgal. Ahogy érzékelem a feladatok leadásának ütemét, talán csak a szombat az iskolamentes nap. Vasárnap is érkeznek feladatok. Persze, nem kellene vasárnapig várni az elkészítéssel, de a halogatás elég erős kísértés.

Máskor így év vége felé sok olyan dolog van, ami változatossá teszi az iskolai életet. Kirándulások, projektnapok, rendhagyó tanórák, személyes beszélgetések, játékok, versenyek, találkozók… Most meg már több mint két hónapja ugyanaz a ritmus.

Mi, tanárok is lassan feléljük a tartalékainkat. Kezd a készletünk – na jó, beszéljek a magam nevében :D - fogyatkozni a türelemből, lelkesedésből, kreativitásból. Egyre nehezebb megküzdeni azzal, hogy hiányzik a személyes kontaktus, az azonnali visszajelzés a gyerekek tekintetéből. Hogy néha azt hiszem, hogy magamban beszélek, mert akkora a csend a vonal túlsó végén.

Nem az a baj, hogy már mindegyik gyerek megszokta, hogy csak akkor kapcsolja be a mikrofonját, ha hozzászól az órához. Mert az sem volt vicces, amikor egyszerre több háztartás háttérzaja tarkította az órát. Bár tanárként érdekes információ volt az is, hogy milyen körülmények között kellene foglalkoznia némelyik gyereknek az iskolai munkával...

Azt még értem, hogy egy kisbabát nem lehet kikapcsolni, ha a családban éppen van egy olyan kicsi testvér. Azt, hogy porszívózni, falat fúrni, tévézni, hangosan zenét hallgatni, beszélgetni és közben „harsányakat hahotázni” miért éppen a virtuális tanórák idején kell, azt már nehezebben értem.

Semmiképpen nem akarok senkit bántani, és eszembe sem jut általánosítani. Konkrét helyzetekre és konkrét gyerekre gondolok, amikor ezt írom. És persze, csak egy-két eset volt tanóránként, de azért érdemes ebből a helyzetből is kiszűrni, hogy mit tudunk belőle tanulni. Azt mindenképpen, hogy a munkát érdemes tisztelni. A gyerekét is. A gyerekek teljesítményéhez kell, hogy érezzék, nemcsak a jegyek (vagy még az sem) fontosak a szülőknek, hanem az is, hogy ők dolgoznak a maguk módján, s a munka megbecsülést és tiszteletet és munkára alkalmas körülményeket érdemel.

Hihetetlenül nagy adathalmazt kapunk ezzel a karanténos helyzettel. Remélem, a gyerekek javára tudjuk majd fordítani a most szerzett információkat. Annyi biztatást tudok csak mondani, hogy a maradék időben tartsunk ki mindannyian. Vége lesz ám, hamarosan!

65. nap (05.19. kedd) – Miért pszichowellness?

20200519.jpgA pszichowellness nevet úgy másfél évtizede „hoztam össze”. Akkoriban a tanári munka mellett leginkább a túlsúly kérdése foglalkoztatott. Az ideális testsúlyhoz vezető utat kerestem „saját motiváció, saját élmény alapján”.

A wellness fogalma abban az időben kezdett ismertté válni a fitness után. Megszülettek a wellnesshotelek a wellness-szolgáltatásokkal. Olyan szolgáltatások, melyektől – ígéretük szerint - jobban leszünk. Azt már akkor tudtam, hogy a túlsúly tünet. Annak tünete leginkább, hogy valamilyen egyensúlyvesztésben él a túlsúlyos ember, tehát van mit csiszolni a jóllétén. Arra gondoltam, hogy ezt a jobban létet jobb, ha a gondolkodásunk, a szokásaink módosításával kezdjük, hiszen már akkor is mindenki hangoztatta, hogy „minden fejben dől el”.

De nem akarok most a túlsúlyról beszélni. Rengeteget beszéltem erről akkoriban. Könyvet is írtam, voltak táborok és tréningek. Most csak azt akarom elmondani, hogy teljesen nyilvánvaló tapasztalatommá vált, hogy az ideális testsúly akkor érhető el, ha jól vagyunk. (És nem fordítva! Ahogy a mondás tartja: Egy nő életébe nem a pasi hozza a jókedvet, hanem a jókedv hozza a pasit :D) A jóllétünk pedig a gondolkodásunk mikéntjében rejlik. Ezért lett ez a fajta wellness pszichowellness J: a gondolkodásunkból fakadó jóllét.

Első körben általában a körülményeinket okoljuk, ha nem vagyunk jól, de ez zsákutca. Viszont ha elkezdünk másként gondolkodni, másként cselekedni, más szokásokat alakítunk ki, megváltoznak körülöttünk a dolgok. Tehát a gondolkodásunk -  az a mód, ahogy a világról az információkat begyűjtjük, beengedjük, értékeljük, s engedjük, hogy hassanak ránk – alakítja, hogy hogyan érezzük magunkat. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy a lelki jóllétünk szükséges ahhoz, hogy testileg is jobban és végül jól legyünk. A változás nagyon jó módszerének tartom az NLP-t, ezért kezdtem azt tanulni, használni.

Amikor a pedagógus életpályamodell érvénybe lépett, megszereztem a mestertanári minősítést, és elkezdtem konfliktuskezelő szaktanácsadóként dolgozni. Így már évek óta napi szinten foglalkozom iskolai konfliktusok konstruktív kezelésével azért, hogy jobb lehetőséget teremtsünk a gyerekek nevelkedésének, a pedagógusok munkájának.

Nagyon hasonló problémákkal találkozom az iskolai konfliktuskezelések során, mint korábban, amikor a túlsúly kérdéskörére figyeltem. Innen aztán könnyen adódott a gondolat, hogy ha a pszichowellness szemlélet segít az ideális testsúly elérésében azzal, hogy segít rendezni a gondolatainkat, a belső konfliktusainkat, akkor segít a kollégáknak és a szülőnek is abban, hogy tudjanak tenni a szerethetőbb iskoláért. Így született meg a pszichowellness-iskola koncepciója.

Így a pszichowellness akkor is a gondolkodásunkból fakadó jóllét eszköze, ha túlsúly jelzi az egyensúlyvesztést, és akkor is, ha a tünet egy iskolai konfliktus.

Azért ajánlom a pszichowellness-t, hogy könnyebb legyen. Ha úgy érzed, szükséged lenne rá, keress privátban. Segítek. J

64. nap (05.18. hétfő) – A terápiás fotók és a farkasok

20200518.jpgA blogbejegyzéseknél lévő képek ritkán illeszkednek a bejegyzés tartalmához. Bár előfordul néha, hogy van közöttük összefüggés. Az az egy biztos, hogy csak olyan kép szerepel itt, amit én készítettem a bejegyzés napján. Ez az én „terápiás fotózásom”.

Azt hiszem, írtam már erről, hogy minden nap készítek egy képet (na jó, többet J , melyből egyet választok), ami valami számomra jó vagy jót idéző dolgot ábrázol. Ez a módszer már tíz éve hozzásegít ahhoz, hogy figyeljek arra, ami az engem körülvevő világban van. Segít figyelni a természet változására, arra, hogy a rohanó, információdömpinges világban kicsi nyomai legyenek az életemben a - tegnap emlegetett - múló időnek.

Nem kell ahhoz messzire menni, hogy minden napra legyen egy-egy jót idéző kép. Például már mióta tervezem a vadrózsás képet, sőt fényképezgetem is a vadrózsát. De mindig volt egy másik kép, ami jobban tetszett, s majdnem odáig jutottam, hogy már lassan el is virágzik ez a növény. Majd még az akáccal is így járok. Szóval lehet, hogy több nap, mint kolbász, ahogy gyerekkoromban számtalanszor hallottam -, de több szépség, mint nap, ez is biztos. Tehát egy-egy napra több jó dolog is jut. Már akkor, ha engedjük érvényesülni.

Van az a mese a jó és a rossz farkassal. Hogy az egyik oldalunkon a rossz farkas, a másikon a jó. Keményen harcolnak egymással. A nagy kérdés, hogy melyik győz. A mesebeli bölcs öreg szerint az lesz a győztes, amelyiknek segítünk, amelyiket tápláljuk, amelyikkel mi magunk vagyunk. Néha a nagy kavargásban nehéz eldönteni, hogy melyik hol is van, de ha figyelünk, tudjuk a jót segíteni. Mindent meg akarok tenni, hogy a jó farkas győzzön, s elkergesse a gonoszt a közelemből. A „terápiás fotózásom” is segít ebben.

63. nap (05. 17. vasárnap)- Telik az idő vagy csak múlik?

20200517.jpgHatvanharmadik napja vagyunk „tantermen kívül”. Ha nekem valaki egy éve azt mondja, hogy lesz ennyi időm itthon, először is nem hiszem el, aztán meg meggyőződéssel állítottam volna, hogy ennyi idő alatt minden elmaradt házimunkával, olvasmánnyal és elvégzendővel elkészülök. Nos, ez nincs így! Azt tapasztalom, hogy egyáltalán nincs több időm, csak másmilyen lett az életem. Szegényebb lettem azzal az illúzióval, hogy egyszer még ezt is meg azt is meg fogom csinálni. Viszont gazdagabb lettem azzal a tapasztalattal, hogy igencsak fontos, hogy tudatosan osszam be az időmet, mert egyébként kifolyik a kezeim közül, mint a száraz homok.

Sok évvel ezelőtt hallottam a címben megfogalmazott mondatot egy máriagyűdi prédikációban. Döntő hatással volt rám, azóta is életem egyik lefontosabb tanításának érzem. Ha telik az idő, az annyit tesz, hogy megtelik tartalommal. Kincseket gyűjtök az idővel. Ha csak múlik, akkor nyom nélkül tűnik el az életemből. Lehet, hogy jó az is, ha csak múlatjuk az időt. Nem tudom. Lehet, de nekem nem jó. Bennem él egy vágy, hogy a múló időt valami másra: tapasztalatra, tudásra, élményre, (jó)cselekedetre, alkotásra, kapcsolatokra s bármi egyéb értékes dologra váltsam.

Komoly feladat ez, mert működik egy lehúzó erő bennünk, ami ez ellen dolgozik. S most, hogy az internettel kulcsunk van végtelen számú időmúlató tevékenységhez, melyek nyomán semmi értékes, semmi maradandó nem kerül a bitokunkba, sőt…, „sikerülhet” rettenetesen silány tartalmakra is időt pocsékolnunk, melyektől sem jobban, sem jobbak nem leszünk, s nem is alkotunk semmi örömtelit. Kidobott idő.

Szerencsére van egy használható kapaszkodó, az idő beosztása, tervezése, nevezzük hetitervnek. Ez sokkal több, mint a határidőnapló, melybe a kötelezettségeink meg a találkozóink kerülnek. Ebbe belekerülhet minden a napunkból. Az énidő, a szórakozás, a kapcsolatokra szánt idő, a hivatással eltöltött idő, a házimunka, alvás, pihenés, olvasás, írás, önképzés… szóval minden, amivel foglalkozom. Évek óta minden hétre megvan a táblázatom (reggel öttől este tízig), csak sajnos nem minden alkalommal használom. A karanténban felértékelődött számomra a jelentősége. Most látom, hogy azokon a heteken, amikor kitöltöttem a táblázatot, milyen sokkal értékesebben használtam fel az időmet, mint amikor üresen hagytam.

Igen, nehéz ezt rendszeresen használni. Az is nehéz benne, hogy szembesít önmagunkkal. Tiszta vizet önt a pohárba. Arról viszont nincs szó, hogy megkötne, korlátozna, mert bármelyik nap bármelyik történése felülírhatja. Hasonlít arra, hogy megtervezzük-e a kiadásainkat, vagy csak költjük a pénzünket, ha van, s szűkölködünk, ha már elfogyott. Igaz, a pénzzel könnyebb. Mert az pótolható, jöhet még valahonnan, kaphatunk is akár kölcsön, akár ajándékba. Nos, az idővel nem ilyen egyszerű. Ha az elmúlt, elmúlt. Nem kapunk ajándékba újabb perceket, és nyerni sem lehet, csak beosztani – jól – , ami van.

62. nap (05.16. szombat) – Hogyan zárul ez a tanév?

20200516.jpgNem akarom, hogy fölöslegesen elolvasd ezt a bejegyzést, ezért gyorsan itt az elején leszögezem, hogy ebben a pillanatban fogalmam sincs, mi a helyes válasz. Hiszen – tudomásom szerint – ebben a kérdésben jelenleg még nem született döntés. Viszont mégis nagyon érdekes kérdéseket vet fel egy ezzel kapcsolatos mai történés.

Vannak olyan országok, ahol már napvilágot láttak a tanév végéről szóló információk. És vannak olyan országok is, ahol a lakosság nemzetiségére, anyanyelvére való tekintettel magyarul is közölnek híreket. (Ezt tudjuk, hiszen éppen ebben az évben a századik évforduló kapcsán nagyobb publicitást is kap Trianon.) Így például a szabadkai Pannon RTV https://pannonrtv.com/rolunk magyar nyelvű honlapján is megjelent egy, a tanév végével kapcsolatos hír - magyarul, de Szerbiára vonatkozóan. (Hiszen a Trianon előtti magyar nagyváros ma Szerbia területén van, s az ott működő tévé a szerbiai magyarok médiuma.) Aztán ez a hír felbukkant a Fb-on is. Aki nem volt elég figyelmes, hihette, hogy ez a magyarországi iskolákra vonatkozik.

Igen tanulságosnak tartom ezt az esetet, túl azon, hogy pillanatnyi zavart okozott az erőben az iskolai hogyan tovább kérdésében. Ami számomra ebből nagyon figyelemre méltó: a körültekintést és a forrás megismerését, kritikus kezelését nélkülöző információfogyasztás.

Igyekszem már ötödik osztálytól megtanítani a gyerekeknek (természetesen az ő életkoruknak megfelelően) a forráskritika mibenlétét, mivel korántsem csak a tudományos kutatások világában fontos ez a dolog. A hétköznapjaink egyik legfontosabb kérdésének kellene lennie egy-egy információ kapcsán annak: hogy KI SZERINT? A fenti példa mutatja, hogy még valós hírek is okozhatnak félreértéseket, ha nem tisztázunk olyan alapvető kérdéseket, hogy kivel, hol, mikor, mi - esetleg miért és hogyan történik. No és persze, a KI SZERINT. Ez egy nagyon fontos kérdés. Mert nagyon nem mindegy, hogy egy-egy közlés honnan származik, tudjuk-e ezt egyáltalán? (Ha nem tudjuk, akkor sürgősen derítsük ki, vagy azonnal dobjuk kukába azt az információt! Érdemes tudnunk, hogy a forrás mennyire kompetens abban, hogy valamit kijelentsen.

És mindez, amit eddig írtam, még a jószándék keretei között maradt. Még említést sem tettem a káros pletykákról, melyek kezdetben még valakinek a talán éppen nem is jószándékú kérdéseként születtek. Majd kijelentéssé váltak, és a népköltészet szabályai szerint szájhagyomány útján terjednek, s változatokban élnek. De amíg egy mese vagy népdal érték, addig egy-egy valós hírnek tekintett (valójában kamu) közlés kisebb-nagyobb, sajnos néha beláthatatlan károkat, konfliktusokat okozhat.

Szóval: ki szerint? :D Ezt most én, Bányai Gyöngyi mondom az élettapasztalataim alapján. Tedd rá a saját tapasztalataid mérlegére, ne hidd el nekem sem kritika nélkül :D

61, nap (05. 15. péntek) „Tanítás nincs, csak tanulás”

20200515.jpgTegnap, május 14-én volt 85 éves Monty Roberts, az igazi suttogó, aki „beszéli” és tanítja a lovak nyelvét. Világhírű módszere a Join up (Csatlakozás). Mi, tanárok rengeteget tanulhatunk abból, amit ő a lovaktól tanult. Tőle származik a bejegyzés címéül választott idézet is. A lovak és emberek c. könyvében többek között ezeket írja:

”Sokszor elmondtam már, hogy valójában nincs tanítás, csak tanulás, és hogy az információ átadásának félelmen alapuló módszerei nem olyan hatékonyak, mint a bensőséges, saját motivációjú tanulás. Ha a diák készséggel fogadja be információt, jó esélye van arra, hogy emlékezni fog rá.”

„Módszerem lényege az, hogy bizalmon és önbizalmon alapuló kapcsolatot hozzak létre – olyan kapcsolatot, amelyben a ló maga is vágyik a Csatlakozásra, szeretne a csapat tagja lenni, a mi mezünket viselni.”

„Azt gondolom, módszeremben az az igazán különleges, hogy azt a kommunikációs nyelvet ismertem föl a lónál, amelyből mi, emberek is alapvető fontosságú leckéket tanulhatunk.”

„Ha a tanulás folyamata nullától tízig terjed, akkor a nullától egyig tartó szakasz a legfontosabb. A Csatlakozás és a Követés felel meg a nullától egyig tartó szakasznak. Miután sikerült rávennem a lovat arra, hogy elinduljon a helyes úton, nincs más dolgom, mint megjutalmazni, ha jól csinál valamit, és tovább dolgoztatni, ha rosszul.”

„Mennyi idő kell még ahhoz, hogy mindenki felismerje végre: az erőszak soha nem megoldás!?”

„A bizalom a kulcsa mindennek, amit a lovak körül csinálok” – mondja Monty. És annak mi a kulcsa, amit mi, tanárok a gyerekek körül csinálunk? - kérdezem én. 

Monty 1935-ben született. 1989-ben hívta meg II. Erzsébet, hogy mutassa be neki sajátos módszerét, a Join up-ot. Ekkor, a királynő bíztatására tette nyílttá a Csatlakozás módszerét, írt könyvet, és indult el világhódító útjára. 54 éves volt ekkor. S azóta is ilyeneket mond, amiket most a Facebook-oldalán olvastam:

„Learning should be looked upon as a way of having fun. (A tanulást a szórakozás egyik módjának kell tekinteni.”)

„Learning should be an ever changing and never-ending process. To keep an open mind is essential. (A tanulásnak folyamatosan változó és soha véget nem érő folyamatnak kell lennie. A nyitott szemlélet fenntartása elengedhetetlen.)”

Nos, én még nagyon sokat szeretnék tanulni tőle, mert azt látom, hogy a köznevelés akkor tud megújulni, ha mi, tanárok újulunk meg mindannyian. És szerintem ennek jó útja, ha Monty Roberts-től tanulunk.

Isten éltessen, kedves Monty Roberts még sok-sok évig erőben, egészségben, szellemi frissességben!

 Az alábbi videókban az látható, hogy Annamari a Zsábi Lovasudvarban https://www.facebook.com/kazakzsabi/ hogyan indítja el Monty Roberts módszerével Jaffát, a négyéves kancacsikót. Az elindítani kifejezés azt jelenti, hogy hogyan vezeti rá a lovat arra, hogy önkéntesen elfogadja a kantárt, a nyerget és a lovast. A lovast itt még csak a maci helyettesíti, de ha követjük az eseményéket, a lovasudvar FB. oldalán, bízhatunk benne, hogy nagyon rövid időn belül már valódi lovas ül majd Jaffa nyergében Brumi helyett.

https://www.facebook.com/kazakzsabi/videos/551471215556624/

https://www.facebook.com/kazakzsabi/videos/560563477930185/

https://www.facebook.com/kazakzsabi/videos/796144764247243/

https://www.facebook.com/kazakzsabi/videos/272435353910498/

https://www.facebook.com/kazakzsabi/videos/560615847988807/